Kepes András: Vigyázat! Ember a képernyőn!

A hajózásban nem létezik olyan vezényszó, hogy „Ember a hajón!”, csak olyan: „Ember a vízben!” A hajón utazó ember ugyanis természetes állapot, a vízbe esett ember nem az. Mint ahogyan nem természetes állapot a képernyőn feltűnő ember sem. Az ember a képernyőn olyan koncentrált figyelmet kap, ami a hétköznapi életben ismeretlen. A nézőt számos olyan hatás éri, ami befolyásolja megítélését, rokonszenvét, véleményét. Olyan ez, mint az apróbetűs szöveg a szerződésekben, amiről csak utóbb derül ki, hogy a lényeg volt. A hatásmechanizmusok ismeretében a televíziós kommunikátor tudatosan élhet ezekkel az eszközökkel.

Az alábbi dolgozat a szerteágazó képernyős hatások közül tárgyal néhányat.

Ki „működik” a képernyőn?

Nehéz meghatározni, melyek azok a tulajdonságok, amelyek egy embert kiemelkedő képernyőssé avatnak. Televíziósok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy személy vagy hangulat felvétel közben elvarázsolja őket, majd a vágóasztalnál csodálkoznak rá, hogy a varázslatból a képernyőn semmi sem maradt. Különös módon a helyzet fordítva is áll. A hétköznapi életben érdektelen riportalany vagy pillanat a képernyőn hihetetlenül szuggesztíven hathat. Ezt a nehezen meghatározható jelenséget a hétköznapi életben rendszerint kisugárzásnak nevezzük, az amerikai szakzsargon úgy emlegeti, hogy „szereti a kamera”, a hazai szakzsargon pedig úgy, hogy valaki „átjön” a képernyőn.

Ezt a hatást sokan a karizmával, mások az aurával azonosítják. Az előbbihez azért nehéz kapcsolni, mert ismerünk számos karizmatikus személyt, politikust, aki mégsem „jön át” a képernyőn. Az utóbbitól pedig rendszerint idegenkednek mindazok, akik mereven hárítanak minden olyan jelenséget, amit a természettudományok eddig nem támasztottak alá kellőképpen.

Kommunikációelméleti vizsgálódások valószínűsítik, hogy a lelkiállapotunk is befolyásolja az interakcióban résztvevő másik fél hangulatát (Buda, 1994). Ez a jelenség a televíziós kommunikátor esetében is tettenérhető. Ha a műsorvezető jó lelkiállapotban van, „szereti” a beszélgetőpartnert, nemcsak a kérdései lesznek empatikusabbak, a viselkedése figyelmesebb, de az általa kisugárzott pozitív energiák körében a riportalany is felszabadultabb, jobb kedvű lesz. A riporter, mint később látni fogjuk, mesterségesen is generálhatja magát, hogy „szeresse” riportalanyát és pozitív kisugárzást keltsen. Ha beleéli magát beszélgetőpartnere helyzetébe, gondolkodásmódjába, megpróbálja megérteni gondolatai és cselekedetei mozgatórúgóit, máris nyitottabbá, szeretetteljesebbé válik.

Ha a tudományosan nehezen körülírható kisugárzást tekintjük a hatásos televíziós személyiség egyik legfontosabb követelményének, akkor – a másik irányból – az empátiás képesség legalább ilyen fontos a műsorvezető kelléktárában. Buda Béla mutat rá (1980), hogy az empátia – noha ezt a jelenséget elfogadta már a lélektan – hasonlóan nehezen körülírható fogalom, mint a kisugárzás. Ebben a kérdéskörben széles körű felmérések nem készültek, a szakemberek is csak óvatosan mernek fogalmazni. Az empátia pontos mérése ugyanis a mai napig nem megoldott, a méréseknek jelentős a hibahatáruk, ráadásul egy-egy mérésből csak egy szituáción belül, egy vetületből lehet következtetéseket levonni. Ezek alapján a vizsgált személy általános empátiás képességéről nem tudunk képet alkotni. Tovább nehezíti a jelenség meghatározását, hogy ellentétben a biológiai megalapozottságú képességekkel, mint amilyen az intelligencia, ami a mai felfogás szerint az élet folyamán keveset változik, az empátia nem állandó tulajdonság. Különböző életszakaszokban változik, különböző körülmények gátolhatják vagy elősegíthetik érvényesülését (Buda, 1980).

De, ha az empátia bizonyítását egyelőre zárójelbe tesszük is, bízvást hagyatkozhatunk a tapasztalainkra. Azon senki sem vitatkozik, hogy az egyik ember magával ragad bennünket, órákig képesek vagyunk figyelni rá, míg a másik csak kinyitja a száját, és elalszunk. Van olyan színész vagy szónok, aki csak kilép a színpadra, és a több száz fős tömeg pisszenés nélkül követi tekintetével, minden idegszálával. Vidák Györgyi divatbemutatóján, ahol színészek, színésznők mutatják be a kreációkat, egy alkalommal tanúja voltam, amint nem a topmodell külsejéről nevezetes kíváló színésznő, Törőcsik Mari kilépett a kifutóra kiskosztümben, kalapban. Félszegen megállt, és lassan körülnézett. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelte, majd néhány ember szeme sarkából kicsordult egy könnycsepp. Ahogy Peter Brook mondja (Koltai, 1976), „ha egy ember átmegy a téren, és egy másik nézi, az már színház”. Törőcsik Mari ebből a pillanatból is képes volt színházat teremteni. A színészek esetében ezt a született képességet tehetségnek, szónokok esetében szónoki képességnek nevezik. Műsorvezetőknél azt mondjuk: adottság. Egy hivatásos kommunikátor számára létkérdés, hogy rendelkezzen ennek a tulajdonságnak legalább a töredékével. De igazán emlékezetes riportalany sem létezik e nélkül a képesség nélkül.

Ha végigtekintünk azokon a személyiségeken, akiknek sikerült a nézők szívébe férkőzniük, kiderül, hogy zömük nem külső megjelenésével vagy beszédtechnikájával varázsolta el a képernyő előtt ülőket. Pernye András zeneesztéta, a hatvanas–hetvenes évek „sztárja” tolókocsiban ülve, beszédhibával, rossz testtartással is mélyebb nyomot hagyott a nézőkben, mint a jóképű, simabeszédű televíziós bemondók vagy műsorvezetők, akiket pedig naponta láthattak a nézők. Ugyanezt mondhatjuk el Öveges professzorról, Ranschburg Jenőről, Benedek professzorról, Abody Béláról, Ungvári Tamásról, Popper Péterről és Czeizel Endréről is. De a legkiemelkedőbb hivatásos kommunikátorok többsége – Vitray Tamás, Kovalik Károly, Antal Imre, Horvát János, Ipper Pál, Baló György és a többiek – sem adoniszi külsejükkel vették le a lábukról a nézőket. Sokkal inkább sugárzó személyiségük és intellektusuk együttesével: azaz stílusukkal. Ilyenformán azt mondhatjuk, a személyiség harmóniája, a stílus – még ha ez olykor gondatlan öltözködéssel, modorosnak tűnő gesztusokkal, szokatlan artikulációval és hanghordozással párosul is – hatékonyabb, mint a tökéletesen kereknek, hibátlannak tűnő kommunikáció. Más kérdés, hogy ismerünk hivatásos kommunikátorokat (Friderikusz Sándor, Stahl Judit stb.), politikusokat (pl. Orbán Viktor, Kuncze Gábor stb.), akiknél éppen a tanult ismeretek emelték ki személyiségüknek azokat a jegyeit, amelyekkel hatást tudtak elérni.

A televíziós műsorvezető empatikus képességét mutatja kommunikációs nyitottsága, vagyis az a képessége, miként tudja felfogni a beszélgetőpartner nem verbális kommunikációs jeleit, képes-e rezonálni a másik érzelmi állapotára, de ugyanilyen fontos az is, miként képes feldolgozni és tudatosítani a felfogott információkat. Ám a ráhangolódás a beszélgetőpartner érzelmeire, gondolataira, mindezek észlelése és tudatosítása csupán az első lépés. Riporthelyzetben létfontosságú, hogy a kommunikátor viselkedését, a kérdések megfogalmazását és megfelelő időzítését is áthassa az empátia.

A televíziós műsorvezető csak akkor tudja hatékonyan végezni a munkáját, ha – miközben beleéli magát beszélgetőpartnere helyzetébe, érzelmeibe, gondolataiba – egyúttal képes mintegy kívülről is szemlélni a saját helyzetét, képes elkülönülni, távolságot tartani tőle. Máskülönben úgy járhat, mint egykori túlérzékeny rádiós kolléganőm, akit annyira megindított riportalanya sanyarú sorsa, hogy beszélgetőpartnerével együtt zokogta végig a riportot.

A kedves néző

Ahhoz, hogy megértsük, mi játszódik le a nézőben, amikor a készülékén keresztül betoppanunk a szobájába, igyekezzünk felidézni, hogyan viselkedünk mi, amikor új arcot fedezünk fel a képernyőn. Milyen vizslató szemekkel méricskéljük, és azonnal minősítjük. „Milyen értelmes!”, „Jó arca van!”, „Milyen kellemes a hangja.” Gyakran egészen gorombán fogalmazunk. „Nézd, anyukám, ezt a dagit, nem csodálnám, ha beszéd helyett röfögne!” stb.

Mind saját magunk, mind mások megítélésében pontatlanok vagyunk. A tény bennünket vaskos tévedésekre, a szociálpszichológusokat pedig vaskos könyvek megírására kárhoztatta. Mindkét tevékenységből sokat tanulhatunk.

Ha Schiffenbauer (1974) kutatásait a tévénézőre vonatkoztatjuk, azt mondhatjuk, hogy amikor otthon a fotelból nézi műsorunkat a képernyőn, a pillanatnyi hangulata is jócskán befolyásolja abban, hogyan ítél meg bennünket. Ha jókedvű, éppen rendezett a magánélete, nem nyomasztják gondok, jóllakott és kipihent, teljesítményünktől függetlenül kedvezőbb lesz a rólunk alkotott véleménye.

A „kedves néző” – állíthatjuk Katz és Braly (1933) vizsgálatai nyomán – csakúgy, mint mi valamennyien, az egyszerűbb tájékozódás kedvéért az embereket sztereotíp csoportokba osztja, így megkíméli magát attól a valóban lehetetlen feladattól, hogy minden egyes embert, akit megismer, vagy meglát, órákon keresztül elemezzen. Inkább típusokba sorolja őket. Például külső megjelenés alapján (szőke, kövér, alacsony stb.), a társadalmi helyzet (szegény, belvárosi úri fiú, vidéki értelmiségi stb.), az etnikai jegyek (kaukázusi, cigány, eszkimó stb.) vagy az életmód szerint (sportos, elpuhult, munkakuli stb.). Ráadásul a kedves nézőt a benne felhalmozódott fantasztikus élettapasztalat arra sarkalja, hogy ismerni vélje az egyes csoportok jellemzőit. Így azután olyan „rendkívül megalapozott” véleményre jut, miszerint a kövérek: lusták, jó kedélyűek. A sportosak: magabiztosak, de érzéketlenek, nem kedvelik a klasszikus zenét. A cigányok: érzelmesek, indulatosak, muzikálisak és nem szeretnek dolgozni. Ezt a jellemzést azután a csoport valamennyi tagjára kivetítik. Ha netán időnként szembesülnek azzal, hogy az egy-egy csoporthoz tartozó személy másmilyen, mint azt előítéletükben gondolták – mondjuk, egy velencei gondolás botfülű vagy egy matróz csak málnaszörpöt iszik –, akkor sem jönnek zavarba. Boldogan idézik a legrugalmasabb magyar közmondást, mely szerint „a kivétel erősíti a szabályt”. S minthogy valamennyien kövérek, soványak, hórihorgasak, zsidók, keresztények, sportosak, pacalok vagy más egyebek – tehát valamilyenek – vagyunk, el lehetünk rá készülve, hogy ha megjelenünk a képernyőn, az első percekben a nézők zömének a fentiekhez hasonlóan megalapozott, sommás véleménye lesz rólunk.

Biztatásul örüljünk, hogy amennyiben kövérek vagyunk, a többi kövér megértőbb lesz velünk. Reménykedhetünk benne, hogy legalább ők nem fognak „lehájfejezni” bennünket. Ha külvárosiak vagyunk és egy árnyalattal sötétebb a bőrünk színe, legalább a többi sötétebb bőrű peremvárosi feltételezheti rólunk, hogy azért még szerethetünk dolgozni. Az azonos csoportbeliek tudják, micsoda különbségek vannak két sváb vagy két szemüveges között.

A népi bölcsesség, miszerint „az ellentétek vonzzák egymást”, a képernyőn megjelenő személyekre csak megszorításokkal érvényes. Ott sokkal inkább igaz az, hogy a hozzánk hasonló vagy a hozzánk hasonlítani kívánó emberek könnyebben elfogadnak bennünket. Minthogy rájuk hasonlítunk, feltételezik rólunk, hogy mi is ugyanolyan értelmesek, tehetségesek és megbízhatók vagyunk, mint ők.

Ha meglátunk valakit, aki a képernyőn keresztül bebújt a nappali szobánkba, esetleg egyenesen a hálószobánkba, késztetést érzünk, hogy ítéletet alkossunk róla. Viszont csupán néhány felszínes információ áll a rendelkezésünkre. Külső jegyek, hangszín, hanghordozás, arcjáték, gesztusok, öltözék, illetve a viselkedés egynémely felszíni vonása: simulékonyság, oldottság, nyitottság, esetleg hogy tolakodó, görcsös, zárkózott-e az illető.

Ha George Kelly ötvenes évek közepén végzett kutatását a televíziózásra vonatkoztatjuk, megállapíthatjuk: ha a képernyőn meglátunk egy szolidan öltözött, halk szavú, nyílt tekintetű embert, szinte ismerni véljük egész személyiségét, de még a családi életét is. Egy-két felszínes jegyből képesek vagyunk olykor messzemenő következtetéseket levonni (Kelly, 1955). Feltételezzük róla, hogy intelligens és művelt, becsületes, szerény és megértő, nyilván kiegyensúlyozott családi életet él, foglalkozik a gyerekeivel, és segít bevásárolni a feleségének. Talán még a szemetet is kiviszi. Valódi tulajdonságok feltételezett tulajdonságok egész sorával kapcsolódnak össze bennünk. Mintha egy-két villanykapcsoló égők egész sorozatát gyújtaná ki az agyunkban. Hogy ez az „égősor” milyen szedett-vedett, arra jó példa, amikor valakit úgy jellemzünk: „Tudod, az a lófogú, buta ember, aki drapp nejlon bokafix zoknit hord a fekete cipőjéhez.”

Ahogy Bruner (1958) mondja, amikor másokról véleményt alkotunk, magunkat is leleplezzük. Kiderül, milyen tulajdonságokat tartunk fontosnak az életben. Szempontjaink tehát nagymértékben egyéniek. A szociálpszichológiai kutatások azonban kimutatják, hogy a hasonló kultúrákban élő embereket nagyjából hasonló értékrend vezérli. Nyugaton a másik ember megítélésében az egyik legfontosabb szempont, hogy az illető kifelé forduló, szeretetre méltó, lelkiismeretes és érzelmeiben stabil legyen. De például a Távol-Keleten a közösségi szellem, az alkalmazkodó-, a beilleszkedő képesség, a hierarchia elfogadása lényegesen fontosabb, mint az egyéniség szerepét jobban méltányoló nyugati demokráciákban (Hofstede, 1994).

R. B. Cialdini (1999) 1993-ban a Televízió és választás címmel tartott budapesti konferencián hívta fel a figyelmet arra, hogy huszonnégy amerikai elnökválasztásból huszonegy alkalommal a magasabb elnökjelölt került ki győztesen a versenyből. A magyarázat az volt, hogy a diktátorok (Napóleon, Hitler, Lenin, Sztálin stb.) rendszerint alacsonyak voltak, és az emberek egyébként is jobban bíznak egy magasabb, erőt sugárzó személyiségben. Majd a következő választáson, alig egy évvel később, a hórihorgasnak nem nevezhető Horn Gyula – a balesete után nyakán és fején egy acélszerkezettel – az MSZP élén, az amerikai szociálpszichológusnak feltehetően nem kis fejtörést okozva, megnyerte a magyarországi választásokat. Későbbiekben is kiderült, elég a 2010-es választásra utalni, hogy a döntésben a politikus magassága nálunk nem olyan lényeges szempont, mint például az USA-ban.

Saját kultúránkban általában tisztában vagyunk azzal, hogy a társadalom különböző rétegei milyen típusokba, csoportokba sorolja, és milyen főbb szempontok alapján ítéli meg a másik embert. Több-kevesebb sikerrel szinte valamennyien igyekszünk kamatoztatni ezeket az ismereteinket a mindennapi életben. Ha nem így tennénk, bizonyos esetekben képtelenek volnánk kapcsolatot teremteni más emberekkel, vagy egyenesen ütődötteknek néznének bennünket.

Ha tehát tisztában vagyunk azzal, hogy az egyes kultúrákban milyen értékelő mechanizmusok működnek, előre megbecsülhetjük, hogy a képernyőn feltűnve milyen lesz a fogadtatásunk a társadalom különféle csoportjainál. Sőt külsőnk jellemzőit – gesztusainkat, stílusunkat, tulajdonságainkat – az adott műsortípusnak, adásidőnek, várható közönségrétegnek megfelelően tudatosan is csoportosíthatjuk, más hangsúlyokat adhatunk nekik, illetve a program összeállításáért felelős műsorigazgató ezeket a szempontokat is figyelembe veszi, amikor elhelyezi a műsorokat.

A tudatos kommunikátorok nem csupán pozitív tulajdonságaikat képesek műsoraikban vagy a róluk készült cikkekben hangsúlyozni, de hátrányos adottságaikkal is sikeresen bánnak. Woody Allen humorának egyik állandó forrása előnytelen külseje és zsidókomplexusa, amelyeket úgy hatástalanít, hogy ő maga viccelődik rajtuk. Jól tudja, attól, hogy nem beszél róluk, sem magasabb, sem kevésbé zsidó nem lesz. A másik ember általában csak akkor szorong evidens adottságainktól, ha látja, hogy megpróbáljuk leplezni, vagy nem tudatosítjuk, hogy mi is tisztában vagyunk vele.

Mindkettőnkön könnyít, és segíti a kommunikációt, ha vélt vagy valós hiányosságunkat önmagunk leplezzük le. Máig emlegetik Vitray Tamás zseniális ötletét, amikor első televíziós szereplésekor sámlira állt, hogy közös képbe lehessen komponálni a nála fél méterrel magasabb riportalannyal. Sőt, amikor ezt meg is mutatta a nézőknek, egy csapásra milliók szívébe lopta magát. Farkasházy Tivadar beszédhibáján, Jáksó László saját csúnyaságán gúnyolódik sikerrel.

Elliot Aronson (1980) figyelte meg, hogy jobban vonzódunk a kompetens, intelligens emberekhez, ha azokon emberi hibákat fedezünk fel, mert kiemelkedő képességeiket így kevésbé látjuk fenyegetőnek. Paradox módon, Kennedy elnök népszerűsége még egy komoly politikai hiba, a disznó-öbölbeli kudarc után is növekedett. A gazdag, sikeres, jóképű, tehetséges fiatal elnököt még jobban elfogadták, amikor kiderült, ő sem tökéletes.

A profi kommunikátorok néha tudatosan is hibáznak, hogy elnyerjék a nézők rokonszenvét. Olyan ez, mint amikor a keleti szőnyegekbe szándékosan hibát szőnek, nehogy Allah megsértődjön, hiszen csak a Mindenható hibátlan.

Ahogy a választók a politikusoknál is könnyebben megbocsátják a hazugságot, mint az unalmat, televíziós műsorvezető is érhet el sikeres nézettséget kimondottan azért, mert irritálónak, megosztónak vagy egyenesen nevetségesnek tartják. Jó példa erre Friderikusz Sándor, aki gyakran egyszerre szerepelt a felmérésekben a rokonszenv és az ellenszenv lista élén. Gáspár Győző éveken át nézettségi csúcsokat döntött a Győzike Show-val, miközben szinte nem volt olyan néző, aki ne gyalázta volna. Az utóbbi időben a programszerkesztők előszeretettel válogatnak megosztó személyiségeket a műsorfolyamba, különösen a realityműsorokba, akik aztán a show után is a képernyőn maradnak (Majka, Benkő Dániel, Győzike, Alekosz). Tanulságos kutatás lenne felmérni, hogy a képernyősök népszerűsége a művelt, higgadt személyiségektől (Vitray, Ipper, Baló, Kudlik, Vágó) vagy a kedves nevettetőktől (Kellér Dezső, Hofi, Antal Imre), a nyugat-európai televíziózástól idegen jelenségként, nálunk hogyan tolódott át az utóbbi évtizedben az irritáló, megosztó személyiségek felé. Hogyan veszett el a közös esztétikai-etikai nevező a médiában, és hogy ennek milyen társadalmi, értékrendbeli gyökerei vannak (Hammer, 2011).

Szerep és egyéniség

A tendenciát fölismerve a képernyősök egy része (Fábry Sándor, Havas Henrik, Liptai Claudia, Hajdu Péter, Sebestyén Balázs) mintha már tudatosan választaná a megosztó szerepet, tudomásul véve, hogy erre kíváncsi a közönség, a bulvármédia, és ezt favorizálják a programszerkesztők is. Sokáig általános véleménynek számított, hogy a képernyő leleplez; a legkitűnőbb hazugságvizsgáló szerkezet, amit valaha kitaláltak. Ez riporthelyzetekben vagy egy politikus megszólalása esetén valószínűleg ma is igaz, de a valóság és a szórakoztatás összemosódásával létrejött műfajok árnyékában a nézők már a képernyős személyiségek értelmezésénél sem kívánják meg a hitelességet (Kepes, 2003). Egy évtizeddel ezelőtt még azt mondtuk volna, hogy amikor azon töprengünk, hogyan jelenjünk meg a képernyőn, ha sikeresek akarunk lenni, törődjünk bele, hogy csak magunkból indulhatunk ki, - ma már ezt csupán a hitelesség kritériumának tarthatjuk, a sikerességének nem.

Goffman (1959) „dramaturgiai” modelljében az emberek interakcióinak leírásakor a színházat vette alapul. A hivatásos színészekhez hasonlóan a hétköznapi életben mi is készülünk egy-egy „fellépésünkre”, „jelmezt”, vagyis öltözéket választunk, megpróbáljuk meggyőzni a közönségünket. Az előadásainkhoz vannak változatos „forgatókönyveink”, vannak „színpadjaink”, és vannak dolgok, amiket a színfalak mögött teszünk. „Díszleteink” is vannak: lakásunkba, irodánkba olyan berendezéseket keresünk, amelyek tükrözik ízlésünket, értékrendünket, illetve amelyek segítségével megfelelő benyomást kívánunk kialakítani önmagunkról. Egy műsor díszlete, a képernyős kommunikátor mesterséges környezete hatással van arra is, milyen képet alakítunk ki róla. Az elismert társadalmi tulajdonságok eléréséhez – Goffman szóhasználatával – „homlokzatot” képezünk. Énünk kivetített homlokzatához hozzátartozik az öltözék, a viselkedési stílus, a kiejtés, a szókincs, és sok más egyéb, ami befolyásolja azt a hatást is, amit a képernyőn megjelenő ember magáról kialakít, és amivel terjedelmi okok miatt ebben a dolgozatban nem tudunk foglalkozni.

Tér-erő

Edward T. Hall (1987) proxémikai alapművében a körülöttünk lévő térre, felségterületünkre azt mondja, olyan, mintha rejtett buborékok vennének körül bennünket. Az Egyesült Államok északkeleti partvidékén született, középosztálybeli, főként üzletemberek vizsgálata alapján Hall négy zónát állapít meg:

1) bizalmas távolság: 0–0,45 m

2) személyes távolság: 0,45–1,20 m

3) társasági távolság: 1,20–3,60 m

4) nyilvános távolság: 3,60–∞

Hall hozzáteszi, hogy más-más kultúrákban a térérzékelés különbözik. De még ha a becsült távolságok eltérőek is, a hétköznapi életben jól érzékeljük ezeket a zónákat. Mindenki számára ismerős helyzet, hogy a liftben igyekszünk a másiknak háttal vagy oldalvást állni, mert zavaró lenne, ha a szűk tér miatt kénytelenek volnánk egy idegent a személyes zónánkba engedni. Ha az utcán egy idegen a társasági zónánkba ér, mosolyogni vagy köszönni kényszerülünk, vagy elfordítjuk a tekintetünket.

A műsorkészítő „szeme”: a kamera objektívje, a műsor „tekintete”: a képernyő. Az objektív, illetve a kamera távolságának, a kép méretének megválasztása hatáselméletileg valószínűleg hasonló szabályokat követ, mint Hall zónaelmélete. A plánok lényegében megfelelnek azoknak a „képméreteknek”, ahogy szemünkkel az életben – érdeklődésünktől, vizsgálódásunktól függően – a valóság egy-egy részletére összpontosítunk. Ha valaki nagyon érdekel bennünket, közel hajolunk hozzá, ha tetőtől talpig végig akarjuk mérni, eltávolodunk tőle. Nyilván nem véletlen, hogy a filmezésben és a televíziózásban úgy alakult, hogy ha bensőséges kapcsolatba akarunk kerülni a beszélgetőpartnerrel, az ideális kameratávolság kb. 3 méter, vagyis a társasági zónába esik. Innen az objektív szükség esetén behúzható a személyes vagy akár a bizalmas zónába is, noha a közelit, különösen a szuperközelit, a tévében ritkán használjuk, mert rendszerint irritálja a nézőt. A szuperközeli a televízióban nem csupán tolakodó, de hátrányos, sőt becsületsértő is lehet. Egy bajuszos férfinál kevésbé, de például egy bajuszos nőnél… Ezenkívül hangsúlyozza a bőrfelület rendellenességeit, az idegességet, az izzadást. A túlzott mimika – például amikor nagy tömeg előtt beszélő szónokot, aki széles gesztusokkal igyekszik megnyerni közönségét, közelről mutat a kamera – kimondottan taszító.

Kísérletileg bizonyították, hogy egy látszólag irreleváns jelenség, mint egy beszélgetés fizikai háttere alapvetően befolyásolja azt, hogyan értelmezzük a háttér előtti emberek viselkedését. Kamerára vettek néhány fiatal párt beszélgetés közben, majd trükkel ugyanazt a képet különböző hátterek - színházi előcsarnok, utca - elé montírozták. A nézők ugyanazt a beszélgetést egészen eltérően értékelték, attól függően, milyen környezetben zajlott (Forgas és Brown, 1977). De képernyőn feltűnő szereplők jelentőségét például eltérően fogják érzékelni a nézők akkor is, ha következetesen eltérő plánokban mutatjuk őket, mondjuk, az egyik résztvevőről kizárólag fél alakos, a másikról félközeli képeket adunk, az egyiket következetesen alsó, a másikat felső kameraállásból mutatjuk. Éppen ezért az angolszász televíziókban, a politikai viták során rendszerint megszabják, hogy mindkét vitapartnert azonos kameramagasságból, azonos plánban kell mutatni, úgy, hogy a kép alsó széle a harmadik inggombnál vágjon.

Klasszikus hatáselméleti példának számít a televíziótörténetben a Kennedy–Nixon elnökjelölti párharc. A nyaralásról frissen érkezett, fiatal, jóképű Kennedy a televízióban fölényesen nyert sápadt, izzadó vetélytársával szemben, miközben a rádióhallgatók körében, ahol a nem verbális hatások kevésbé érvényesültek, Nixon szerzett több hívet. A test jelzéseinek, a beszélő érzelmeinek, mimikájának, gesztusainak (pl. izzadás, kéz- és lábmozgás, arcrándulás, mosoly stb.) közelképben történő visszatérő bemutatásával a műsorkészítő hangsúlyosabban érzékeltetheti a riportalany véleményét, lelkiállapotát, személyiségét, de vissza is élhet helyzetével, és akár az eredeti üzenettől eltérő jelentést sugallhat a nézőnek.

A test beszél – érzelmek, mimika, gesztusok

Képzeljük el, hogy beszélgetőpartnerünk egy semleges maszkkal az arcán, összekötözött kezekkel és lábakkal ülne velünk szemben, és érzelmektől mentes, monoton hangon beszélne hozzánk. Ilyen körülmények között képtelenek lennénk a beszélgetésre. Nem verbális jelek nélkül a közvetlen emberi kommunikáció értelmezhetetlen.

Lelkiállapotunkról elsősorban arckifejezésünk tudósít. Charles Darwin (1963) már 1872-ben könyvet írt az emberi és állati érzelmek kifejeződéseiről. Megfigyeléseiből arra következtetett, hogy mivel az alapvető érzelmek – mosoly, nevetés, sírás, rémület stb. – kifejezése rendkívül hasonló valamennyi emberi társadalomban, ennek a kommunikációs rendszernek genetikai alapjai vannak. Ekman és Friesen (1969) száz évvel később felkerestek elszigetelt kultúrákban élő bennszülötteket, és fotókat mutattak nekik, hogy vajon képesek-e felismerni a nyugati ember arcán tükröződő érzelmeket. A vizsgálatból kiderült, hogy érzelmeink kifejeződése alig változott a civilizáció hatására.

Ugyancsak ők egy későbbi vizsgálatban kísérleti személyeket arra kértek, hogy a megfelelő arcizmok mozgatásával különböző arckifejezéseket hozzanak létre, tehát vágjanak olyan képet, mint ha vidámak, szomorúak, ijedtek, boldogok vagy csalódottak lennének. Közben mérőműszerekkel figyelték az idegrendszerükben végbemenő változásokat. A kutatók meglepetésére az adott arckifejezés hatására az autonóm idegrendszerben a megfelelő aktivitás keletkezett. Kiderült tehát, hogy nemcsak érzelmeink idézik elő a megfelelő mimikát, de fordítva, megfelelő arcjátékkal az érzelmeket is elő tudjuk idézni. Ez a felfedezés nemcsak a színészi játék mibenlétére ad újabb magyarázatot, de kiderül belőle az is, hogy egy televíziós beszélgető helyzetben, ahogy dolgozatunk elején utaltunk rá, a kommunikátor és az alany mimikája szabályozásával képes az érzelmeit is szabályozni, és befolyásolni a beszélgető partner érzelmeit.

A hétköznapi életből jól ismerjük a legfontosabb gesztusokat és mimikákat: a szemkontaktust, a biztató mosolyt vagy fejbólintást, a testünk irányát, dőlésszögét, amelyekkel verbális közléseinket kísérjük és segítjük. Ezeket a jeleket használja a képernyőn feltűnő ember is, csak az eszköz jellegénél fogva hangsúlyosabban, mint a hétköznapokban. Mit is teszünk ilyenkor? Ha el akarjuk nyerni egymás jóindulatát, igyekszünk biztosítani egymást értelmi képességeinkről: ,okosan figyelünk’. Ha érdeklődésünket akarjuk bizonyítani: ,csillog a szemünk’, ha jóindulatunkat: ,kedvesen mosolygunk’. Ha viszont tekintélyt akarunk parancsolni: szigorúak, kimértek, távolságtartók vagyunk.

Talán legfontosabb nem verbális kapcsolatteremtő-kommunikáló szervünk a szemünk, amit számos magyar nyelvi kifejezés is alátámaszt. A bíróság ’szembesít, aki ellentmond, az ’szembeszáll’, akit őszinteségre akarunk bírni, felszólítjuk: ’nézzen a szemünkbe!’ „A szem a lélek tükre”, mondjuk, és valóban, ahogy Hess (1975) kutatásai igazolják, pupillánk nemcsak a fényerőre változik, hanem az izgalmi állapot növekedésére is. Mutatja, hogy a környezetünkben lévő személyekre, tárgyakra érdeklődéssel, tetszéssel vagy nemtetszéssel reagálunk. Az állatvilágban a hosszas nézés a dominancia jele, az embernél a szem egyaránt lehet a csábítás és az agresszió eszköze: ’szemezünk’, ha flörtölni akarunk, és ’szemmel gyilkolunk’, ha dühösek vagyunk. Ha nem akarjuk, hogy megszólítsanak, kerüljük a szemkontaktust. A képernyőn is a szemünkkel tartjuk a kapcsolatot a beszélgető partnerrel, illetve műsorvezetés esetén a kamerával.

Nem verbális jelekkel a képernyőn és a hétköznapokban nem csak vonzani, megnyerni akarunk, hanem azt is jelezni kívánjuk, ha be akarjuk fejezni az interakciót, televíziós műsor esetén a beszélgetést. Aki társaságba jár, emlékezhet a helyzetekre, hogyan viselkedünk, amikor ’mehetnékünk’ van. Lassanként leépítjük azokat a nem verbális üzeneteket, amelyeket az interakció érdekében fenntartottunk. Csökkentjük a szemkontaktust, félretekintünk, növeljük a távolságot, vagy ha ülünk, olyan mozdulatot teszünk, mintha fel akarnánk állni.

A nem verbális jeleknek a különböző kultúrákban eltérő jelentőségük van (Buda, 1998). Az ismert vicc szerint az olasz telefonfülkékben van egy használati utasítás: „Bal kézzel emelje le a kagylót, jobbal beszéljen!”, de ismeretesek a zsidó viccek is, ahol a szereplő nem tud válaszolni, mert tele van a keze…

Nyelvészek között egyre általánosabb az a vélekedés, hogy a nyelv nem egyenlő a grammatikai szabályok és a szókincs összességével, hanem idetartoznak a nem verbális gesztusok is. Olasz nyelvből, például létezik gesztusszótár. Az mondhatja tehát, hogy igazán ismer egy idegen nyelvet, aki tisztában van a gesztusrendszerével is.

Apró gesztusaink, fintoraink, mozdulataink többsége nem tudatos. Kevesen figyelnek arra, ahogyan például zavarukat leplezendő vagy éppen érdeklődésüket mutatva dobolnak az asztalon, rázzák a térdüket, babrálnak a ceruzájukkal, döntési helyzetben a fejüket vakarják vagy az állukat simogatják. Noha általánosságban azt mondhatjuk, hogy a hivatásos kommunikátornak tanulmányoznia és ismernie kell saját reakcióit, a televíziós műsorvezetőket is leleplezi, ahogy nézik magukat a monitoron, ahogy külső jeleket várnak a fülhallgatón vagy a kamera mellől, ahogy túlnevetnek, túlpislognak, de az is, ahogy látható önfegyelmet erőltetnek magukra.

A pszichológus és nyelvész kutatók többsége nem leplezett megvetéssel beszél a népszerű ismeretterjesztő könyvekről, amelyek azt ígérik, beavatnak bennünket a testnyelvbe. A testbeszéd valóban lényegesen bonyolultabb jelrendszer, semmint hogy ismeretterjesztő kiadványokból pontos képet kaphatnánk róla. Másfelől viszont ennek a rendszernek a kimerítő elemzése, már egy pár perces beszélgetés vagy néhány másodperces szituáció kifejtését is olyan bonyolulttá tenné, hogy sokéves kutatómunkát adhatna egy egész kutatócsoportnak A társalgás nem verbális ’drámájának’ feltérképezésében nagy lépést jelentett a beszédaktus-elmélet kidolgozása, amely a kommunikációt, a nyelvhasználatot éppúgy cselekvésnek tekinti, mint bármely fizikai aktust.

Duncan (1979), kutatótársai eredményeit is felhasználva, az elsők között próbálta leírni egy kétszereplős beszélgetés aktusait. A beszélgetést videóra rögzítették oly módon, hogy a kamera mindkét szereplőt folyamatosan mutatta fejtől lábig. A felvétel elemzése során igyekeztek megfogalmazni és leírni azokat az interakciós egységeket, amelyek során a résztvevők ’hallgatók’, ’beszélők’, illetve ’egyidejű beszélők’ lettek. A társalgást kísérő gesztusokból, paralingvisztikai jelekből kiderül, hogyan viselkedünk, ha meg akarjuk szerezni, meg akarjuk tartani vagy át akarjuk adni a szót beszélgetőpartnereinknek. Melyek azok a konvenciók, amelyeket bizonyos kultúrák megkövetelnek?

A ’beszélő’ jelezheti készségét a szó átadására azzal, hogy leviszi a hangját, és félretekint, szemével keres valakit a hallgatóságban, akinek átadhatja a szót. A beszélő gesztikulációja csökken vagy abbamarad, esetleg rázza a kézfejét. A verbális jelek között megfigyelhetjük, hogy bizonyos sztereotip kifejezéseket használ (tudod, érted, meg minden, ez volt stb.), illetve nyelvtanilag lezárja a mondatot. Közben ellazítja testtartását és izomtónusát, kifordul, hátradől a széken.

Ha a ’hallgató’ magához akarja ragadni a szót, előredől, tátog, mintha máris beszélne, bólogat, hangosan levegőt vesz, saját száját simogatja, mintha a másikét szeretné befogni, a fülét birizgálja, mintha nem akarná tovább hallgatni a másikat, esetleg megfogja a másik kezét, mintha le akarná fogni. Közben mélyen belenéz a szemébe, szuggerálja, és előredől a széken.

Ha a ’beszélő’ magánál akarja tartani a szót, nem viszi le a hangot, felgyorsítja a beszédritmust, erőteljesebben gesztikulál, lábával is jelzi, hogy ő bizony egy tapodtat sem hátrál, nem vesz levegőt, inkább megfullad, de nem engedi a másikat beszélni. Ha a másik sem enged, és át akarja venni a szót, megkezdődik a csata. Előrehajol, tátog stb., lásd fent. A hangerő, a beszédsebesség, a tekintet vagy a gesztusok kitartása dönti el, ki lesz a győztes. Esetleg a ’hallgató’ megszólal, még mielőtt a ’beszélő’ átadná a szót, és bekövetkezik az ’együtt beszélés’. Ennek a szociálpszichológiában sosem vizsgált nem verbális kísérőjelensége, hogy a rendező, a szerkesztő, a hangmérnök és a vágó levegő után kapkod, duzzog, őrjöng, mert értelmezhetetlenné és vághatatlanná válik a felvétel.

A szociálpszichológusok és nyelvészek szinte kottaszerű kódrendszert dolgoztak ki a társalgások elemzésére (conversation analysis), amellyel pontosan leírható, számszerűsíthető, hogy egy téma (topic) megbeszélése alatt hányszor történt szóátvétel (turn taking). Számolni lehet, mint a fociban a gólokat, a szögleteket, a támadásokat, hogy kinek hány szóátvétele (turn) volt, ki volt kezdeményezőbb, dominánsabb, agresszívebb, miközben a felszínen esetleg udvariasan viselkedett beszélgetőtársával. Pontosan feltérképezhető az alá-fölérendeltségi viszony is (Pléh – Terestyéni, 1979).

A másik embert természetesen nem egy-egy gesztus, hanem az összbenyomás alapján érzékeljük, amelybe az arcon feltűnő érzelmektől, a mimikán és a gesztusokon át a testtartásig és a hangszínig sok minden belejátszik. Allan Pease, aki számos sztár és politikus tanácsadója volt, mesélte, hogy például Borisz Jelcin miközben arról beszélt, segíteni kíván a rászorulókon, a tenyerével szeletelte a szónoki emelvényt, s miközben arról szónokolt, mennyire tiszteli az ifjúságot, az öklét rázta. Vele ellentétben a képzett amerikai politikusok, így Ronald Reagan vagy Bill Clinton, tisztában voltak a gesztusrendszer jelentőségével. „– Amikor néztük a tévét, kérdezték tőlem, hazudik-e Reagan – mesélte Pease. – Nem tudom – válaszoltam –, a fickó profi színész. Színészről nem lehet megállapítani, hazudik-e. Bill Clinton esete hasonló, ő ugyan nem színész, de ő is profi előadó” (Kepes, 1999).

Akinek az Úristen íróasztalt adott

Kutatások bizonyítják, hogy például az asztal léte vagy nem léte, formája, helyzete, valamint az asztal körül ülők elhelyezkedése alapvetően befolyásolja a beszélgetők egymáshoz való viszonyát és pszichológiai állapotát. Az antropológusok a természetben töltött évmilliókkal magyarázzák, hogy kiszolgáltatott helyzetekben (táplálkozás, alvás, biológiai szükségletek végzése és szerelmeskedés közben) nem szeretünk nyílt térnek vagy az ajtónak háttal lenni, mert ilyenkor nehezebben tudunk védekezni az esetleges támadásokkal szemben. Ha háttal ülünk az ajtónak, szaporább lesz a szívverésünk, a légzésünk és agyunk elektromos frekvenciája. Különösen érvényes ez a férfiakra, akiknek a történelem során hagyományos feladata volt a nő és a család védelme. A férfiak többsége a mai napig nyilvános helyen (pl. étterem) igyekszik a hátát a falnak vetve, szemben az ajtóval elhelyezkedni, az ágyban az ajtó felőli oldalon, az ágy jobb oldalán aludni, mintha még ma is ott feküdne a földön, jobb keze ügyében a kardja, minden eshetőségre felkészülve.

Társas helyzetek egy részénél az asztal rendszerint formálissá teszi az emberek viselkedését. Pease (1989) idézi Argyle megfigyelését, hogy az orvosi rendelőkben a páciensek mindössze 10%-a viselkedett fesztelenül, ha az orvos asztal mögött ült. Ez az arány 55%-ra emelkedett, amint eltűnt az asztal. Az amerikai típusú talk show-k (ezek mintájára készült a hazai műsorok közül pl. a Friderikusz- és a Fábry-show) jól operálnak a pszichológiai helyzettel, hogy csak a műsorvezetőnek van íróasztala, mert az emberek többsége úgy érzi, ahogy a magyar szólás is tartja: „Akinek az Úristen íróasztalt adott, annak észt is adott hozzá!” Ezekben a műsorokban a műsorvezető ráadásul dobogón foglal helyet. A showman/woman féloldalt ül a közönségnek és a riportalanynak, forgószékének laza elfordításával fesztelenül tud bármelyikükre tekinteni, míg a riportalany szemben ül a közönséggel, és megalázó módon fölfelé, oldalra kell csavarnia a fejét, ha látni akarja a műsorvezetőt. Egy tárgyalóterem, tanterem, templom vagy dolgozószoba elrendezése, a pulpitusok, asztalok, székek magassága, iránya, egymáshoz való viszonya jól tükrözi, hogy használói milyen erőviszonyokat kívánnak kialakítani.

Pease (1989) idézi Mark Knapp kutatásait, amely során bebizonyította, hogy az ülésrendnek sajátos dinamikája van, attól függően, hogy beszélgető partnerünk mellett, sarkos elhelyezésben, vagy szemben ülünk. Esetleg egymástól távol. Ennek megfelelően ’együttműködő’, ’versengő-védekező’ vagy ’független’ helyzetbe kerülünk.

A nem verbális kutatásoknak számos felhasználási lehetősége van a képernyős hatásmechanizmusok értelmezésénél. De nem árt szem előtt tartani, hogy ezek a hatások igen összetettek, a leegyszerűsített, mechanikus interpretációk tévútra vihetnek. Például, ha beszélgetőpartnerünk beszélgetés közben megvakarja az orrát, még nem biztos, hogy gyanakszik, hazudik vagy zavarban van. Lehet, hogy csak viszket neki!

Felhasznált irodalom:

Aronson, E.: A társas lény. Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1980.

Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Budapest, Animula Kiadó, 1994.

Buda Béla: Az empátia – a beleélés lélektana. Budapest, Gondolat Kiadó, 1980.

Buda Béla: Kommunikáció és Kultúra, In: Hidasi Judit (szerk.): Szavak, jelek, szokások. Budapest, Windsor Kiadó, 1998.

Bruner, J. S.: Social psychology and perception. In: E. E. Maccoby - T.M. Newcomb - E. L. Hartley (Eds.): Readings in Social Psychology. New York, Holt, Rineharrt and Winston, 1958.

Cialdini, Robert B.: A befolyásolás lélektana: a meggyőzés pszichológiája [ford. Széchenyi Kinga]. Budapest, Corvinus Kiadó, 1999.

Darwin C.: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Budapest, Gondolat Kiadó, 1963.

Duncan, S. D.: A nyelv, a paralingvisztikai jegyek és a testmozgás a beszélgetés szerkezetében. In: Pléh Csaba – Terestyéni Tamás (szerk.): Beszédaktus –Kommunikáció – Interakció. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont szakkönyvtár, 1979.

Ekman, P., Sorenson, E. R. – Friesen, W. V.: Pan-cultural elements in facial displays of emotions. Science, 164, 1969, 86-88.

Forgas, J. P. - Brown, L. B.: Enviromental and behavioural cues in the perception of social encounters. American Journal of Psychology, 90, 1977, 635-644.

Goffman, E.: The Presentation of Self in Everyday Life. New York, Doubleday, 1959.

Hall, E. T.: Rejtett dimenziók. Budapest, Gondolat Kiadó, 1987.

Hammer Ferenc: Kinek a Pop, kinek a papné. Kreatív, no. 5, 2011, 8-9.

Hess, E. H.: The Tell-tale Eye. New York, Van Nostrand, 1975.

Hofstede, G.: Cultures and Organisations. Software of the Mind, London, HarperCollins Publishers, 1994.

Katz, D. - Braly, K. W.: Racial stereotypes of one hundred college students. Journal of Abnormal and Social Psychology, 28, 1933, 280-290.

Kelly, G. A.: The Psychology of Personal Constructs. New York, Norton, 1955.

Kepes András: Lehet-e show a valóság. Kultúra és Közösség, vol. 7, no. 1, 2003, 53-58.

Kepes András: Beszélgetések. Budapest, Park Kiadó, 1999.

Koltai Tamás: Peter Brook. Budapest, Gondolat Kiadó, 1976.

Pease, A.: Testbeszéd. Budapest, Park Kiadó, 1989.

Pléh Csaba - Terestyéni Tamás (szerk.): Beszédaktus – Kommunikáció – Interakció. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont szakkönyvtár, 1979.

Schiffenbauer, A.: Effects of observers emotional state on judgements of the emotional state of others. Journal of Personality and Social Psychology, 30, 1974, 31-35.

Kommunikáció, Média, Gazdaság, 2011/2.