- interjú: Szegő András -

2011. október

Nyár elején beszélgettem telefonon Kepes Andrással. Én elmondtam neki, hogy megkaptam az első nyugdíjamat, és első ízben adta át nekem a helyét a villamoson egy hölgy, ő elmondta nekem, hogy most fejezte be első regényét, és a napokban fog megszületni első fia. A regény Tövispuszta címmel immár meg is jelent, az újszülött, Kepes Lukács pedig immár 4 hónapos fiatalember. Három évtizede ismerem, és vagyunk barátok. Én mindig pesszimista voltam, tétova, akadékoskodó, ő derűs, harmonikus, céltudatos és magabiztos. Nyilván nem véletlen, hogy most én csinálom ővele a beszélgetést…

- Reggel, amikor felkelsz, Te nem érzed a derekadat, amikor tükörbe nézed, nem látod a fehér szálakat a hajadban, amikor felmégy az első emeletre, nem kell sűrűbben kapkodnod levegőért?

- Természetesen dehogynem, csak igyekszem nem nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek. Nem is akkora dolgok ezek, valljuk meg. Naponta általában egyszer ébredek fel, legfeljebb kétszer, a tükör előtt is aránylag keveset időzök… Fene tudja, gyerekkoromban koravén voltam, most meg úgy tűnik későfiatal vagyok, de tény, hogy valóban nem törődtem bele a koromba…

- Nekem úgy tűnt mindig, hogy imponálóan teljes élet éltél…

- Úgy érted, hogy ebben van munka, meg gyerek, meg család is? Igen.

- Sikerült megvalósítanod, amit én nem mertem, vagy nem tudtam…

- Ez nem elhatározás kérdése! Ez valószínűleg alkati kérdés. Nem foglalkoztam soha azzal, hogy most felszálló vagy leszálló ágban vagyok, próbáltam tenni a dolgomat.

- Honnan lehet tudni azt, hogy mi a dolgunk? Annyi mindenről hisszük azt, aztán kiderül, hogy ez nem az volt, az meg az lett volna… Persze, hogy most, amikor született egy kisfiad, az más dimenzió. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy jó ideig mi a dolgod…

- A gyerek persze egészen más, mint bármi egyéb. Mindig úgy éreztem, hogy, ha a feleségem szeretne gyereket, akkor én is szeretnék. Ha kettőt, akkor kettőt. Könnyű kiszámolni, három házasságnál az hat gyerek.

- Persze, nagy boldogságság is, viszont legalább akkora felelősség. Hogyan tanítsam meg, hogy ne lépjen le a járdáról, mit csináljak, ha nem mos kezet, szóvá tegyem-e, ha intőt hoz?

- Persze, felelősség, de az értelmes munka mellett, a legtöbb örömet az ember életében a gyerekei jelentik. Legalábbis nekem. Házasságaim során abban a pillanatban, amikor a kapcsolataim elmélyültek, teljesen magától értetődő dolog lett, hogy gyerekeink lesznek.

- Mit jelent számodra az, hogy elmélyülés?

- Például akkor mélyül el egy kapcsolat, amikor azt gondolod, hogy azzal az emberrel akár gyereket is vállalnál.

- Nem biztos, hogy igaz! Több nővel beszéltem, akik azt mondták, hogy megláttak egy férfit, és az első pillanatban azt érzik, hogy szeretnének gyereket tőle!

- Azt hiszem, a nőknél ez egy biológiai folyamat. Nem erről beszélek. Az én esetemben, amikor úgy éreztem, hogy ezzel a lánnyal akár az egész életemet szívesen leélném, akkor vált természetessé, hogy gyerekünk lesz. Lehet, hogy azzal függ össze, hogy ezzel közösen bevállalunk valamit. Sok férfi a felelősségtől riad vissza.

- Benned nem is vetődött fel a felelősség kérdése túl a hatvanadik éveden?

- Ez a felelősség bennem is megvan. Igen, belegondoltam, hogy amikor ez a kisfiú érettségizik, én akkor 82 éves leszek. Nem tudom, milyen perspektíváim vannak ebben az ügyben, de hát a feleségem jóval fiatalabb nálam. Ezt megbeszéltük, és ő pontosan tudta, hogy alakulhatnak úgy a dolgok, hogy neki kell egy csomó mindent vállalnia.

- Ez elgondolásként jól hangzik, de a feleséged nem fogja tudni megoldani, hogy Lukács felcseperedve majd ne féltse azt a hetvenvalahány éves bácsit, aki leszel majd, hogy ne figyeljen, ne telefonáljon óránként haza…

- A feleségem 8 éves volt, amikor az édesapja harminchat éves korában meghalt! Ezek kiszámíthatatlan dolgok. És hány olyan embert ismerek, akiknek hatvan éves korukban gyerekük született, most meg nyolcvan valahány évesek és boldogok. Fiatalabbá az ember nem válhat, legfeljebb bizonyos értelemben kortalanná, ha nem foglalkozik a korával. Jól érzem magam a bőrömben, elég intenzíven dolgozom. Nem érzem magam úgy, hogy egy öreg bácsi a végelgyengülése előtti utolsó pillanatban gyerekcsinálásra adta a fejét! Azt gondolom, hogy ez még abszolút belefér, és még fel tudom nevelni a legkisebb gyerekemet is, hogy nagyjából megálljon a saját lábán. És van neki öt testvére, majd azok is segítik a mamáját.

- Hiába van öt testvér, meg mama, Ő téged fog szeretni, és tehozzád fog ragaszkodni, és tőled akarja majd hallani azt, ami számára fontos lehet…

- Azt a hátralevő húsz évemet, amit beigértem a családnak, meg kell próbálni intenzíven élni. Nagy segítség ebből a szempontból az, hogy nem televíziózóm, mert azt az időt, amit a tévézésre szánnék, azt most inkább a családomra tudom szánni, miközben azok a gyerekeim, akiket fiatalabban hoztunk a világra, nem kaptak belőlem annyit, mert akkor viszont rengeteget utaztam, és rengeteget dolgoztam, és forgattam. Nem biztos, hogy most nekem kevesebb energiám jut a kisfiamra és a másik két kisgyerekemre, mint a korábbiakra.

- Visszagondolva, nem érzed úgy, hogy „mennyi feleslegességgel fecsérelted is el az időmet, ahelyett, hogy a gyerekekkel is lehettem volna?” Fontosnak tűnő riport, fontosnak hitt megbeszélés, meg ilyesmi…

- Nem tudom. Én nem voltam amolyan kimaradozó soha … A munkámra elég sok időt szántam, de azt gondolom, hogy ezzel úgy rendben vagyok, tehát akkor azzal kellett foglalkozni. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy az írást későn kezdtem. Egy kicsit korábban kellett volna, de ehhez nem volt elég bátorságom.

- Lehet, hogy addig csináltál fontos dolgokat? Hogy amikor az ember már nem tudja úgy csinálni, akkor belátja, hogy egyszerűbb megírni…

- Nem, nem. Én mindig szerettem volna írni! Igazából író szerettem volna lenni, csak bizonytalan voltam magamban, úgy pedig nem lehet prózát írni. Úgy döntöttem, átmenetileg újságíró leszek. Na, ez az átmenet kicsit elhúzódott... El kellett jutni addig a pontig, amikor úgy éreztem, hogy nekem fontos már, hogy elmeséljem, hogyan látom a világot, mit gondolok emberi kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, árulásról, szülő-gyerek viszonyról, arról az elmúlt viharos száz évről, amit déd- és nagyszüleink, szüleink átéltek, és most már a gyerekeinkkel együtt mi éljük. Persze reménykedem, hogy sokan elolvassák, és sokaknak tetszik majd, de nekem volt ez elsősorban fontos. Mert rajtam kívül más ezt így nem fogja tudni elmesélni. A feleségem és a gyerekeim már olvasták, izgalmasnak és szórakoztatónak tartották. Számomra pedig nagyon fontos volt a véleményük.

- Kinek adtad oda először?

- Feleségemnek. Ő egy igazi, őszinte, jó olvasó, keményen elmondja, ha valami nem világos, unalmas, komplikált, de azt is komolyan lehet venni, ha azt mondja, hogy ez fantasztikus, neki nagyon tetszik. Amint megírtam egy részt, kértem, olvassa el.

- Mondtad, hogy amíg lemégy vásárolni, fussa már át ezt a néhány lapot?

- Dehogy! Látni akartam az arcát. Végig ott ültem vele. Miközben persze úgy csináltam minta valami mással foglalkoznék, közben figyeltem a reakcióit. Hogy van-e mosoly, hogy vannak-e érzelmek?

- És a végén könnyedén odavetetted: Na? Tűrhető?

- Pontosan. Aztán elkezdtem a családon belül, meg néhány közeli barátomnak is odaadogatni. Oda adtam a nagylányaimnak, hogy ők mit szólnak hozzá? Ők is nagyon bíztattak. Szerencsére a gyerekeim is olyanok, akik megmondják a véleményüket. Azt is megmondták volna kőkeményen, hogy papa, ne blamáld magad! Ezt írd csak meg, ha gondolod, mi elolvassuk, és, ha azt szeretnéd, majd mondjuk, hogy marha jó, de azért másnak ne add oda! Megmondták volna mert engem féltenek. Amikor az előző könyvemnél óriás plakátokkal telenyomták az egész országot, ahol a fotón, az arcomról, a tudtom nélkül photoshoppal eltörölték a ráncokat, amiért pedig hatvan évig küzdöttem, majd rákevertek egy jó adag barna festéket, amitől olyan lettem, mint egy szívdöglesztő india filmsztár, akkor a feleségem hazajött, és azt mondta, hogy most egy ideig ne menj ki az utcára, mert nagyon mérges leszel! Ha az ember szereti és félti a másikat, akkor megmondja. Az egészben az a mulatságos, hogy 63 éves koromban az első korai zsengémet leteszem az asztalra, de hát azzal bíztattak, akik olvastak, hogy ez nem olyan, mint egy korai zsenge. Talán arra gondoltak, hogy ez késői zsenge…

- Miért nem magadról írtál? Nem lett volna kézenfekvőbb, személyesebb? Vagy nem volt hozzá kellő bátorságod?

- Én, mint én nem vagyok annyira érdekes önmagam számára, ugyanakkor meg az ember minden figurába bele írja magát. Tehát három családról szól a történet, nagyon különböző társadalmi rétegből származó családokról és minden család történetbe, egy csomó figurába, de még a női figurákban is, sok szempontból benne vagyok. Az ember nem tud valakit belülről megírni, csak úgy, ha saját magán átszűri.

- Televíziósként megszokhattad, hogy gyorsan visszaigazolódik a munkád. Másnap már mondták, hogy láttuk tegnap Kepes úr a tévében! A regényt csak írtad-írtad négy fal között, és nem érezhetted a hatást. Nem hiányzott?

- Az első televíziós munkáim, a Stúdiónál kezdem, kisriportok voltak. Nyílván nem volt véletlen, hogy egy idő után már inkább dokumentumfilmeket készítettem, és azok már hosszú fáradságos munkák voltak. A Világfalu-n két évig dolgoztam, és a dokufilmek többségén is hetekig-hónapokig.

- De közben mégis utazgattál, ismerkedtél emberekkel…

- Mindig megvolt bennem az igény az elmélyülésre. Hogy végiggondoljam, hogy kifejtsem, ha valami nem tetszik, kihúzzam, újraírjam. Egy riport-, vagy egy dokumentumfilmben nem tudsz belenyúlni a történetbe, miközben gyakran azt gondolod, hogy a másik ember életét jobban tudnád alakítani az agyadban, mint ahogy az valójában történt. Bosszantott a tehetetlenség, és úgy éreztem, egyszerűbb dolgom van, ha fikciót írok. Úgy alakítom a történetet, úgy formálom a figurákat, ahogy én akarom, és ha nem tetszik megváltoztatom. Akkor most nem ide mész öreg, hanem oda! - mondhatom a saját hőseimnek.

- Büntettél közben, meg jutalmaztál? Akit szerettél, akit nem szerettél.

- Pontosan fordítva volt. Vannak a könyvben olyan figurák, akiknek a gondolkodásmódjával abszolút nem értek egyet, és aki ellenszenves volt nekem, mégis nekik adtam a legtöbbet magamból, hogy szeretni tudjam őket is, mert csak így lehetnek hitelesek. Hogy mondjak egy konkrétumot, van egy figura a könyvben, akit nem tudtam megszeretni és neki odaadtam az anyám halálát. Mert azt gondoltam, hogy valami fájdalmasan fontos dolgot kell adnom neki, hogy én őt belülről érezzem, hogy számomra is elfogadhatóvá tegyem, mert a célom az volt, hogy úgy tudjam megírni a könyvet, hogy nagyon különböző gondolkodásmódú embereknek a motivációját, értékrendjét és a világképét magam számára, és mások számára is átélhetővé tegyem. Megírni úgy ezt az elmúlt száz évet, hogy próbáljuk egymást megérteni. Nem kell elfogadni, vagy azt mondani, hogy egyetértek veled, de meg kellene próbáni megérteni a másikat is. Ebből a szempontból, mondjuk, egy kicsit hasonló, mint amilyen a Desszert volt. A Desszertnél leültettem három olyan embert, akik nagyon különböző társadalmi rétegből származtak, más volt a gondolkodásmódjuk és mégis úgy tűnt, hogy tudnak egymással beszélgetni. Mi van akkor, ha három nagyon különböző családot ültetek le egy képzeletbeli asztal mellé, és azt mondom, hogy akkor most próbáljuk elmesélni közösen, hogy milyennek vagyunk?

- Szerinted változtál az írástól?

- Megtanultam pontosabban fogalmazni. Egy regényben minden szónak jelentősége van. Rájöttem, hogy az életben is.

- Attól hogy lett neked egy ilyen szinte szerzetesi életmódod, nem okozott törést? Nem féltél, hogy magányosabbá tesz?

- Én választottam. Ez biztos korfüggő is. Emellett tanítok is, dékánja vagyok a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Kommunikációs és Művészeti karának, és ott tanártársaimmal, diákjaimmal napi kapcsolatban vagyok. Sőt, mondhatnám, hogy ugyanúgy élem az életem, legfeljebb mások kérdezgetése helyett magamat kérdezgetem, és magamból próbálok kibányászni érzelmeket történeteket és sorsokat. Ez engem most sokkal jobban érdekel, és borzasztóan élvezem. Akik olvasták, azt mondják, nagyon szórakoztató a könyv, végig röhögi az ember, meg sírja… Tele van élő, szeretnivaló és különös figurákkal. Lehet, hogy végső soron szerencse, hogy csak ennyi idősen rukkoltam elő az első regénnyel, hiszen akinek az a szakmája, hogy író, és elkezdte, mondjuk harminc éves korában, és most már a harmincadik könyvénél tart, annak, azt gondolom, nem volt ideje, és energiája ennyire feltöltődni, az én számomra viszont ez egy folyamatos kaland, örömforrás volt. Volt rá hatvan évem hogy töltődjek, és ez most, mint egy vulkán kitört belőlem.

- Emlékszel az első napra, amikor leütötted az első betűt?

- Az nem úgy volt, hogy leültem, és elkezdtem az elejénél, hanem elkezdtem részleteket, jeleneteket írogatni és apránként összeállt. Írtam-írtam ki magamból, és egyszer csak kiadta a szerkezetet. Olyan lett, mint egy copf. A három hajfonat, a három család története elindul a fejtől, és fonódik egymásba... aztán a végén kiderül, hogy a copf másik végén is a fej van. Kicsit talán bizarr, de hát ilyen volt a történelmünk.

- A gyermekeid gyakorlatilag három generációt képeznek,

lényegében három különböző életkorodban ismerhettek meg Téged. Emiatt

szerinted másként is látnak?

- Biztosan. Mint ahogy másként látják egymást is. A legnagyobb és a legkisebb gyerekem között harminchét év a korkülönbség. A nagylányaim felnőtt, családos asszonyok, bizonyára megértőbbek megbocsátóbbak velem, hiszen már ők is keresztül mentek szülőként sok hasonló dolgon, mintami velem 30 éve megtörtént. A középső generáció megint más élményekből táplálkozik. A kiskamaszok még rajonganak a papáért, később sokkal kritikusabbakká válnak. Amikor Juli és Bori 14-15 évesek voltak, dacból nem nézték a műsoraimat, mert szerettek volna saját maguk lenni, nem a Kepes lányai. Ezt tiszteletreméltónak és normálisnak tartottam, mégha fájt is akkoriban. Végül akkor kezdték nézni a műsoraimat, amikor másnap a barátaik az iskolában szóbahozták, hogy ezt vagy azt, hogy csinálta a papád, ők meg azt sem tudták, miről beszélnek. És ez kínossá vált. Nyílván ezért volt nekem nagyon fontos, hogy például a 21 éves Rozi, aki most Amerikában tanul, mit szól a könyvhöz? Azóta már a nagylányokkal is kölcsönösen követjük egymás munkáját, Rozi elküldi az egyetemi esszéit, és már a 13 éves Katával is szinte felnőttként meg lehet beszélni, hogy melyikünket mi foglalkoztatja. Ebből is úgy látom, hogy ma intenzívebb a kapcsolatom a gyerekeimmel, mint régen volt. Számomra nagyon fontos, hogy a gyerekeim szemében milyen vagyok. Gondolom mindenkinek, csak általában arról szoktunk beszélni, hogy a szülői elismerés vagy annak hiánya a gyerekkorban egy ember egész életét meghatározhatja. Valamikor egy bölcs ember azt mondta, minden nagy teljesítmény mögött tulajdonképpen az a mondat van: látod, mama, mit bírok meg? Érett szülő koromban döbbentem rá, hogy ez fordítva is igaz. A gyerekeim véleménye számomra fontos tájékozódási pont.

- Teszel valamit azért, hogy ez a gyerek majd milyen palinak fog látni Téged?

- Igazán én eddig se próbáltam megfelelni. Tettem a dolgom legjobb tudásom szerint, és közben izgalommal vártam hogy ez rokonszenves-e vagy sem? Azt is szokták mondani, hogy a nagyapa és az unoka között is szorosabb a kapcsolat, mert közös ellenség a szülő, de közben meg az ember másként is viselkedik hatvanon fölül egy kisgyerekkel. Nemcsak az unokáimmal, de a velük egyidős kisebb gyerekeimmel is kicsit úgy viselkedek, mint egy vidám nagypapa. Abban bízom, hogy Lukács és köztem olyan nagy a korkülönbség, hogy olyan vetélkedésre, ami fia és apa között gyakori, nálunk nem kerülhet sor. 15-20 év múlva, mire vetélkedni kezdene, én örülni fogok mindennek, amit ő csinál, ő meg büszke lesz rám, ha nyolcvanvalahány éves koromban egyáltalán a vizeletemet vissza tudom tartani... Bennem soha nem volt vetélkedés. Valószínűleg már csak azért se, mert sikeres voltam.

- Andris, ne haragudj, mondod, hogy sikeres voltál, közben

voltak hatalmas kudarcaid is. Például felbomlott két házasságod...

- Persze... Én ezeket abszolút kudarcként éltem meg, főként a gyerekeim miatt. De az ember megpróbál tanulni belőle. Azt gondolom, hogy a harmadik házasságom többek között azért is működik jobban, mert az előző két kudarcomból nagyon sokat tanultam. Ezt, azt hiszem, így látják az előző feleségeim is, akikkel egyébként jó viszonyban vagyok. Ők is úgy gondolják, hogy én most egy bölcsebb könnyebben kezelhető ember lettem, mint voltam akkoriban. Soha semmiből nem tanul az ember az életben annyit, mint a párkapcsolataiból, mert egyébként ilyen közelről nem ismerhetsz meg senkit. A kapcsolataim meglehetősen sokáig tartottak, az első feleségemmel 17 évig éltem együtt, a másodikkal 13 évig, és a jelenlegivel, egyben véglegessel is már 12 éve, tehát nem arról van szó, hogy ágról ágra röpködök, mint egy türelmetlen kismadár. Valamennyi párkapcsolatomból nagyon sokat tanultam. A kudarcaimért is hálás vagyok a sorsnak, és a feleségeimnek, akármilyen hülyén hangzik is. Ahogy a betegségeimből, a szakmai konfliktusaimból is megerősödve kerültem ki. Szerintem a kudarcokat sem nehezebb földolgozni, mint a sikereket. Mindkettő tapasztalatokat ad. Aztán regényeket lehet írni belőlük...

(Az interjú rövidített formája jelent meg a Nők Lapja 2011. okt. 6-i számában)

A teljes cikk a Nők Lapja Cafe-n olvasható A legtöbb örömet a gyerekeim jelentik címen.

Forrás: Nők Lapja Cafe, 2011. okt. 5.