Desszert mellett is mindig nagyon szívesen beszélgetünk a Kepes Krónikáról. Különös történetek ezek, melyek a Világfalu minden irányába elkalauzolnak. Kepes András, az ELTE BTK öregdiákja ezúttal nem mások, hanem a saját élettörténetét meséli el. Apropó, ő az, aki többek között a Táncsics-díjat és a Pulitzer-emlékdíjat ugyanúgy átvehette, mint a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Aztán egy Matt a férfiaknak: volt ő az év férfisztárja, míg a Nők Lapja olvasói a legvonzóbb magyar férfivá is megválasztották.
- Az általános és középiskolai tanulmányait három földrészen és három nyelven végezte. Ez elsősorban a nyelvtanulás szempontjából volt fontos?
- Inkább a különböző kultúrákhoz való alkalmazkodás számított sokat. Aztán, mivel az ötvenes évek első felében a nyugati országokba munkára utazók nem vihették magukkal a gyerekeiket, közel két évig intézetben is nevelkedtem, ami elég kemény iskolája volt az alkalmazkodásnak. Egy évet voltam Libanonban, majd később a kamaszkoromat töltöttem Dél-Amerikában.
- Buenos Airesben, tizenhét évesen írta első újságcikkét. Mi vitte ebbe az irányba?
- Író akartam lenni, de úgy gondoltam, szerényen az újságírással kezdem, aztán ott ragadtam. Az első cikkem sporttémájú volt. Argentínában járt a Népsport főszerkesztője, aki azt ígérte, ha sikerül interjút készítenem a helyi labdarúgó válogatott szövetségi kapitányával, megjelenteti az anyagot. Bejelentkeztem magyar újságíróként, komolyan vettek, Renato Cesarini edző pedig válaszolt a kérdéseimre. Ez volt az első cikkem, aztán főként ifjúsági lapoknak írtam az argentin kultúráról.
- Ezek után törvényszerű volt az ELTE és a magyar-esztétika szak?
- Világéletemben tisztességtelennek tartottam, ha előnyben vagyok másokkal szemben, ám mivel nem akartam hosszabb ideig katona lenni, előfelvételisként azonnal felvételt kellett nyernem. Ezért aztán a spanyol lett az egyik szakom, mert tudtam, ott komoly kudarc nem érhet, a másik meg a magyar, mert abban a hosszú külföldi tartózkodásom miatt hátrányban voltam a többiekhez képest. Így az előny és a hátrány kiegyenlítette egymást. Argentínában ugyan magyar szépirodalmat és világirodalmat is olvastam, de a másik kedvenc időtöltésem a zúg mozik kínálata volt. Ezek együttesen alakították az ízlésemet.
- Mikor és miért lett a magyar-spanyolból magyar-esztétika szak?
- Másodév után adtam le a spanyolt. Minthogy a középkori spanyol irodalom elég kacifántos, a spanyol szakon a XIX. századtól kezdve haladtunk a kortárs irodalomig, majd innen vissza a középkorba. Úgy gondoltam, ha már nagy nehezen eljutottam kedvenc szerzőimig Cortázarig, Vargas Llosaig, García Marquezig, nincs kedvem időben visszamenni a kezdetekhez. Ekkor vettem fel az esztétikát, ami szakként akkoriban kezdődött.
- Mi mindent köszönhet az ELTE BTK-nak?
- Azt gondolom, elsősorban nem ismereteket köszönhetek, hanem inspirációkat, egyetemi társaimtól legalább annyira, mint tanáraimtól. Ha egy bölcsészkar vezetője lennék, a kapu fölé hatalmas betűkkel kiírnám: „azt ne várd, hogy itt neked bármit megtanítanak, de kapsz öt évet arra, hogy az idődet okosan használd ki és sokat tanulhass". A tanároktól értékrendet lehet kapni, meg olyan hasznos információkat, melyek „megtermékenyíthetik" az embert. A saját oktatói pályámon is azt tartom elsődlegesnek, hogy megpróbáljam rávezetni a tanítványaimat, hogy igényesek és kritikusak legyenek önmagukkal szemben. A hallgatók ugyanis már kész emberek, megváltoztatni őket nem lehet, hatni rájuk azonban igen.
- Az egyetemi éveket követően rádiós újságíró lett, amelyben nagy szerepe volt az Ön által sokszor emlegetett Vajda Marci bácsinak.
- Már az egyetemi évek alatt is rádióztam. Dél-amerikai szépirodalmi műveket fordítottam és dramatizáltam, és besegítettem a spanyol szekció munkájába. Mint minden lelkes bölcsész, a pályám folytatásaként szerettem volna az oktatásban maradni, de a tanszékek körül hatalmas volt a tolongás, s én soha életemben nem voltam versenyző alkat, így a rádiózást választottam, ahova hívtak. A spanyol szekciótól Vajda Marci bácsi csábított át a kulturális szerkesztőségbe. Nagypapa korú ember, fantasztikus pedagógus, a ma már oly annyira hiányzó utolsó mesterek egyike, aki nagyon finoman és bölcsen, direkt beavatkozás nélkül tudta a fiatalok gondolkodásmódját alakítani. A Magyar Rádióban 1980 februárjáig dolgoztam, akkor már kicsit szűk volt nekem a rádió, s Marci bácsi is nyugdíjba vonult. Elfogadtam Érdi Sándor ajánlatát, aki a Stúdió '80 című, akkor induló kulturális műsor főszerkesztő-helyettesének hívott.
- Kepes Andrást ekkor ismerte meg az ország.
- A kedd esti sorozat után valóban, szinte mindenki nézte a Stúdiót, így aztán szembesülnünk kellett az aczéli kultúrpolitikai elvvel, hogy minél nagyobb a hatása egy kulturális műhelynek, annál kisebb a szabadsága. A cenzúra rettenetesen megviselt, de főszerkesztő-helyettesként nem állhattam fel azonnal. Aspirantúrára szerettem volna menni először szociológiából, aztán esztétikából, de nem engedték. Mivel Magyarországon belül nem tudtam „elmenekülni", megpályáztam egy amerikai ösztöndíjat Kaliforniába, a Stanford Egyetemre, és felvettek. Fontos időszak volt ez az életemben: rálátásom lett a magyar sajtóra, megismertem az angolszász újságírást, és ez alapvetően befolyásolta a korrekt sajtóról kialakult gondolkodásmódomat és értékrendemet.
- Ha nincs ez az időszak, később nincsenek saját műsorai sem?
- Szerintem lettek volna akkor is, mivel nem vagyok jó csapatjátékos, s nem szeretek sem beosztott, sem autokratikus főnök lenni. Első pillanatban az alkatomnak megfelelő szervezeti formának tűnt az MTV-nél akkoriban kialakult új rendszer, hogy a műsorok felelős vezetői egyben producerek is lettek. Csakhogy a tévéműsorok elkészítése pénzbe kerül, a köztévé viszont jó szokásához híven rendszeresen elfelejtett fizetni. Mikor már kölcsönöket kellett felvennem ahhoz, hogy a munkatársaimat kifizessem, betelt a pohár. Ehhez hozzájárult az is, hogy akkoriban a vezető képernyősöket sok támadás érte az irigy kollégák részéről az állítólag indokolatlanul magas fizetés miatt. Különösen bántónak éreztem, hogy nem elég, hogy az MTV anyagilag bedarált, még az igaztalan támadásoktól sem védett meg. Friderikusz Sándorral és Frei Tamással szinte ugyanabban az időben átszerződtünk kereskedelmi tévékhez.. Így végül a furkálásnak és irigységnek köszönhettük, hogy kiderült a piaci értékünk. A kereskedelmi tévéknél egyik pillanatról a másikra a sokszorosát kerestük annak, mint amennyit egyesek sokallottak az MTV-nél. Ezzel együtt, nem éreztem jól magam a TV2-nél, mert sem az értékrendünk, se a televíziózásról alkotott elképzelésünk nem vágott egybe. A komoly konfliktusokba bele is betegedtem, úgyhogy kiszálltam, s két évig nem tévéztem. Aztán visszamentem a közszolgálatihoz, de persze megint nem teljesültek az ígéretek, így egy időre megint abbahagytam a televíziózást. Majd jött az RTL Klub, amely felismerte, hogy ha el akar érni társadalmilag és gazdaságilag fontos döntéshozó rétegeket is szüksége lesz egy-két nem kereskedelmi alkatú televíziósra is. Így készült el a Könyv-jelző, a húsz részes sorozat fiatal írókkal, amelyből könyv is született, majd ezt a korosztályt vendégül látva folytattam a Desszertet, és végül megcsináltam a Világfalut, amely a pályám nagyon fontos szakasza volt.
- Ez volt a kedvenc műsora?
- A kedvenc az utolsó műsorom, a Különös történetek, mert úgy érzem szakmailag eddig ez volt a legjobb. Bár tudom, hogy rólam elsőként a Desszert jut az emberek eszébe, amely annak idején újdonságot jelentett a felszabadult és jókedvű beszélgetéseivel, engem a riport-dokumentum műfaj mindig jobban érdekelt.
- Melyik a kedvenc riportja?
- Nem könnyű választani. A Wayaman apóról, az amazóniai indiánról készült dokumentumfilmet mindenképpen kiemelném, de mélyen felkavart Veronka, a falusi kislány története is, aki 9 évesen operát énekelt, és akinek az életét a Különös történetekben is követtem. Az ismert emberek közül pedig a dalai lámával alakult ki közöttünk olyan rokonszenv, amely Őszentségét és környezetét is meglepte. Úgy gondolom, csak akkor születhet jó interjú, ha valódi beszélgetés alakul ki a riporter és alanya között. Ha kölcsönösen sikerül megrezegtetni egymásban a húrokat. Ez, persze nagyon ritka.
- A Beszélgetések című Kepes Krónikában úgy fogalmazott, hogy mindig is arra volt kíváncsi, képesek vagyunk-e a vállalt különbségek ellenére szót érteni egymással, megtalálni azt, ami közös...
- Engem tényleg ez érdekel, a Különös történetek is erről szólt. Nem izgatnak a szokvány történetek. Elsősorban olyan embereket keresek, akik eltérnek a többségtől. Jó ideje személyes élettörténeteken keresztül igyekszem értelmezni a világot magunk körül.
- Értelmezné a médiát is, amelyet immáron három évtizede belülről ismer. Mennyire változott az újságírás ezen időszak alatt, tényleg teljesen elbulvárosodott?
- Bulvárosodik, ahogy a gazdaság, a politika, sőt a közélet is. Egyébként mindennél súlyosabbnak tartom, hogy ma Magyarországon nincsenek mértékadó médiumok és hiteles emberek. Nem ismerek olyan újságírót, művészt, de még sportolót is alig, akit ne sorolnának azonnal valamelyik politikai párt holdudvarához. Akár igaz, akár nem. Pedig egy normális demokrácia csak akkor működik, ha vannak olyan közszereplők, akik képesek felülemelkedni a csoportérdekeken, és ezt mások is elismerik róluk.
- A magyar média hiteltelenségét tekintve lehet a lejtőn megállás?
- Rövidtávon pesszimista, hosszabb távon optimista vagyok. Közvetlen környezetemben is a látom a fiataloknak azt a rétegét, amely már egészen másként fogyasztja a kultúrát, mint az előző nemzedék. Nem néznek tévét, készségszinten használják az internetet, beszélgetnek, jó filmeket néznek közösen, jó könyveket olvasnak, színházba járnak, sőt maguknak csinálnak alternatív színházat. Sokat járok vidékre. Az ország minden szegletében találkozom olyan közösségekkel, akik maguk teremtik meg azokat az értelmes kulturális tevékenységeket, amit az egyre sekélyesedő kulturális élettől már nem kapnak meg. Kérdés persze, hogy ezek a búvópatakok képesek lesznek-e a felszínre törni, vagy betemeti őket az igénytelen tömegkultúra.
- Változott-e Kepes András értékrendje? Továbbra is tartja magát ahhoz, hogy nem szabad saját magát komolyan venni, mert az rettenetesen unalmas?
- A harminc év alatt alapvetően nem változott az értékrendem, picit letisztult, talán kicsit magabiztosabb, keményebb lettem. Hatvan évesen az ember már kezdi megismerni magát, s ha szerencséje van megbarátkozik magával. Nyilván az elismerések is segítettek, hogy nem keseredtem meg.
- Az elismerések közül melyik a legfontosabb?
- Igazából, mindent megkaptam, amit a szakmában megkaphattam, így aztán könnyen mondhatom, hogy olyan nagyon nem is érdekel a dolog. Egyébként hiszek a keleti gondolkodásmódban, abban, hogy az ember akkor válik szabaddá, ha a negatív és pozitív kritikák sem tudják kibillenteni a belső értékrendjéből. Mivel azonban még mindig van bennem némi bizonytalanság, jólesnek a dicséretek. Szóval, még nem vagyok igazi keleti bölcs.
- Ismert televíziósként az elsők között adott ki könyvet. Honnan jött a beszélgetések írott formájának ötlete?
- Már a 80-as évek közepén írtam egy riport-kötetet. Aztán, amikor beteg voltam, tartottam attól, hogy vége a pályámnak, ezért érdemes lenne összegezni, gondoltam. Végignéztem a műsoraimat, s a Desszertekben észrevettem olyan részleteket, amelyeket a műsorban fel sem fedeztem, mert a látvány, a gesztusok eltérítették a figyelmemet, leírva viszont a szövegre koncentráltam. Így jött létre a Desszert-kötet. Aztán az Apropókból a következő, és így tovább. Érdekes módon, ha televíziós műsort készítek, akkor egy idő után vágyom arra, hogy egy szobában ülve, magányosan könyvet írjak, írás közben viszont, egy idő után szeretnék kitörni „választott börtönömből", és újra csapatban dolgozni.
- Jut eszembe a beszélgetésünk kezdete: Kepes András mégiscsak író lett.
- A szó melléknévi igenévi értelmében talán igen, hiszen könyveket is írok és szerkesztek. De író, számomra még mindig Tolsztoj, Thomas Mann, vagyis ez a nagyságrend. Hogy valójában mi vagyok, azt egyre nehezebben tudom eldönteni. Újságíró? Aligha, hiszen újságot szinte sohasem írtam. Televíziós műsorkészítő? Az is egyre kevésbé. Tanár is vagyok, de az se egészen. Leginkább talán az fedi az életmódomat, hogy bölcsész. Úgy tűnik, mostanra lettem bölcsész!

Kepes András első és második felesége is az ELTE-re járt - a jelenlegi ugyan nem ott végzett, de szintén bölcsész. Öt lánya van. A gyermekneveléssel és a párkapcsolatokkal kapcsolatos gondolkodásmódjával összefüggő kérdéseire kereste a válaszokat a Polgár Juditról szóló könyvében is, amely így nem egyszerűen életrajzi regény. A Matt a férfiaknak után, most újabb könyvön dolgozik. A témájáról nem árult el szinte semmit, de azt állítja, ez eddigi legmeglepőbb és legizgalmasabb munkája, amit, a tervek szerint jövő ősszel vehetünk a kezünkbe. A tévés sorozata véget ért, egy ideig biztosan nem fog tévézni.

Trefortkert