NŐK LAPJA MAGAZIN, 2005. március "Nem tudok szerepet játszani..." Kepes Andrással Albert Györgyi beszélget Amikor ezeket a sorokat olvassák, az RTL-klub már sugározta Kepes András régi-új sorozata, a Desszert elsõ adását. A vendégek Hajós András zenész-mûsorvezetõ, Csernus Imre pszichiáter és Bíró Kriszta színésznõ-író voltak. A mûsor havonta jelentkezik, Kepes kérésére egyelõre csak négy adással, "az új generációval, akik már a rendszerváltás idején váltak felnõtté, és másként gondolkodnak a világról, mint szüleik." Közben Kepes, az idei év õszétõl egy 12 részes sorozattal is elindul ugyancsak az RTL-klub képernyõjén Világfalu címmel, amit egy éve forgat a Távol-Keleten, Közép-Ázsiában és Észak-Afrikában. A következõ úti célok között Dél-Amerika, a Sarkvidék és Erdély, valamint számos magyarországi helyszín szerepel. A heti, fõmûsoridõben jelentkezõ sorozat "szeretne a nézõkben nagyobb tiszteletet és megértést ébreszteni a különbözõ kultúrák, szokások és viselkedésmódok iránt." Elsõ emlékemet Kepesrõl, újságíró iskolás koromból õrzöm. "Kulturpolos" voltam a Bálint György Újságíró Iskolában, és heti gyakorlatunk az akkori Stúdió '88-ba vezetett, a Magyar Televízióba. Kepes András volt a mûsorvezetõ: az összekötõ szövegeit rögzítették. A stúdióban Szegvári Kati igazgatta nyakkendõjét. Szellemileg persze megvolt õ már nekem a Magyar Rádióból, ahol a Külföldi Adások Fõszerkesztõségén kezdett, mint oly sokan mások: Petrányi Judit, Vitray Tamás, Baló György, Betlen János -elnézést a szerénytelenségért: jómagam-... Kepes a spanyol szekcióban. Innen került a belföldi adások kulturális rovatához. Rovatvezetõként õ szerkesztette többek között, a Láttuk, hallottuk címû napi, kulturális magazint, õ indította útjára a Gondolatjelt, majd innen, 198o-ban a Magyar Televízióba igazolt fõszerkesztõ-helyettesnek, az induló Stúdióhoz. Kepes már a hetvenes évek közepétõl dolgozott az MTV-nek külsõ munkatársként. Õ tudósított például a Franco bukása utáni spanyolországi választások elõkészítésérõl. Ennek ellenére, Kepes András, mint oly sokan, akik a Rádióban kezdtünk, a lelke mélyén, egy kicsit még mindig rádiósnak érzi magát. - Régi rádiós vagyok. Már óvodába is oda jártam, mert a mamám annak idején a Rádiónál dolgozott. A Vadaskertbe jártam, csakúgy, mint, huszonöt évvel késõbb a két nagyobbik lányom is... Egykori óvónénim még mindig ott dolgozott, apukaként is változatlan maradt a viszonyunk: õ tegezett, én pedig "Csókolom Ica néni!"-vel köszöntem. A lelkem mélyén rádiós maradtam, mert igazából szemérmes alkat vagyok. Bele tudok ugyan nézni a kamerának becézett csõbe, de ezt is rádiós mesteremtõl Vajda Marci bácsitól tanultam. Amikor életem elsõ élõadását vezettem, szörnyû pánikban voltam, és állati hülyeségeket beszéltem, "okoskodtam" össze-vissza. Utána leültünk a Pagodában Marci bácsival. "Mondanék neked valamit."-kezdte. "Azt, amit nekem, itt a Pagodában nem lenne képed elmondani négyszemközt, azt ne mondd el többszázezer embernek se." Ezt a figyelmeztetést én minden kollégám mikrofonjára ráragasztanám. Számomra, a televízióra lefordítva ez azt jelentette, hogy akkor tudok egy kamera elõtt normálisan viselkedni, ha, mondjuk odaképzelem a kamera túloldalára Marci bácsi bölcs, gunyoros arcát, vagy anyám nyitott, érdeklõdõ tekintetét, és ez meg is határozza, mirõl hogyan beszélek. És bizonyos mûfajok nem is férnek bele ebbe a természetességbe. Például a show. Meg is buktam vele, amikor próbálkoztam. Anyám mindig azt mondogatta: "Édes fiam, ilyen kevés ésszel, mint ami nekünk van, az ember csak becsületes lehet!" Én a szakmámra is érvényesnek tartom ezt. Nem tudok, nem is akarok szerepet játszani, nem vagyok színész, csak egy ember, aki beszélget. - Hogy alakult ki az a bizonyos látásmód, amit minden, a rádióban kezdett elektronikus újságíró, aki a verbális közlésen edzõdött nehezen tud elsajátítani: a képben való gondolkodás... - Alapvetõen vizuális típus vagyok. Vicceken is azért tudok olyan jót derülni, mert látom magam elõtt. De televíziós munkám során is volt több olyan alkalom, amikor a nem vihettem magammal stábot, mert a körülmények nem tették lehetõvé. Így én voltam saját operatõröm, amikor francia Amazóniában, a Sziklás-hegységben a feketeláb indiánok között vagy Kínában forgattam. A kamerán keresztül aztán végképp megtanul az ember képekben látni. Sokat tanultam persze operatõr kollegáimtól is, de a legtöbbet mégis Fellegi Mari vágótól. Évekig ültünk a vágószobában, és hallgattam, mikor káromkodik, hogy rossz a kép, nem lehet összevágni egy jelenetet... Most, a Világfalut eleve két kamerával forgatjuk Salamon Andrással, illetve Nádorfi Lajossal. A vágásnál dõl majd el, hogy egy-egy pillanatban kinek a szemszögét használjuk. Nekem ma már kép nélkül a hang kevés. - Bár fiatalabb vagyok, mint te, én azután, ami történt veled a tv2-n, nem biztos, hogy bele mertem volna vágni még egy kereskedelmi tévés kalandba. Akkoriban azt mesélték, abba betegedtél bele. - Ha a betegségemnek volt köze a televíziózáshoz, akkor abban jócskán benne volt az MTV is. Hiszen azért szerzõdtem át egy kereskedelmi televízióhoz, mert a közszolgálati televízióban tisztességtelenek voltak velem, és anyagi csõdbe kergettek. Az elsõ hetekben a TV2-vel valóban nagy csatáink voltak. A TV2 német kereskedelmi televízión szocializálódott vezetõi szellemileg és erkölcsileg más elveket vallottak, mint én, megpróbáltak rávenni a show elemekre. Nekem pedig meg kellett értenem a kereskedelmi televíziózás szempontjait is. Végül mindketten nyertünk. Nekem sikerült kiverekednem, hogy felejtsük el a show-t, és amint visszatértünk a természetes emberi beszélgetéshez õk nyertek egy magasabb nézettséget. A harmadik-negyedik adástól olyan nézõszámot produkált a mûsor, amit szívesen venne ma is bármelyik tv. Sajnos, a nyolcadik adás után megbetegedtem, többször mûtöttek, és két évig lábadoztam. A gyógyulásom után még televízióztam, az MTV-ben ment az egész estét betöltõ Oázis. Ám amikor elkezdõdtek a régi játékok: nem utalták át a pénzt, dobálták a mûsort össze-vissza: a szokásos... Akkor azt mondtam: vége. Elég volt. Semmilyen televízióval, nem kötök hosszú távú szerzõdést, és csak úgy dolgozom, ha a szerzõdésben foglaltakat én is kontrollálhatom. Van egy tévhit értelmiségi körökben, hogy a kereskedelmi televíziózás az alacsony szellemi színvonalat jelenti, szemben a kulturált közszolgálati televízióval. Az én értékrendemben valóban nem a pénz a fõ értékmérõ, mint a kereskedelmi tévéknél, de az legalább egy világos mérce. Ennél sokkal rosszabb, ha a pénz utáni hajsza politikai nyomással keveredik, miközben nem látom a magas szellemi és szakmai színvonalat sem. - Hogy vetted rá az RTL-t, hogy elolvassák a hozzájuk küldött szinopszisaidat? - Ez nálam nem így mûködött. Már abban az idõben, amikor a TV2-höz szerzõdtem megkeresett az RTL-klub is, és elmondták, szívesen látnának a képernyõjükön. Három éve aztán készítettünk is egy húszrészes sorozatot fiatal írókkal, a Könyv-jelzõt. Õk ezt szellemi gesztusnak szánták, de kiderült, hogy kulturált mûsorral is lehet kereskedelmileg fontos nézõréteget megszólítani. Akkor fölajánlottak, ha volna bármi, amit szívesen csinálnék, örömmel fogadják. Soha, egyetlen televízióval nem volt még olyan korrekt munkakapcsolatom, mint most az RTL-klubbal. Az RTL készített egy nagy kutatást, felmérték, mit szólnának a nézõk ahhoz, ha visszatérnék. Ebbõl az derült ki, hogy a Desszertet nagyon visszavárják, de egy Apropó típusú mûsorra is vevõk. Két éve készülök régi álmomra, a Világfalura. - Már a szót is régen hallottam a szakmában, de egész konkrétan a te esetedben érdekel, hogy mit jelentett felkészülni a Világfalura? - Ebben a mûsorban vagy tizenöt kultúrát hasonlítok össze. Köztük olyan világkultúrákat, mint a kínai, a hindu, az iszlám és természetesen a keresztény kultúrát, "megspékelve" a mongollal, japánnal, inkával, cigánnyal, zsidóval és így tovább. Engem fõként a hétköznapi szokások érdekelnek, de azért fel kellett készülnöm a vallási, mûvészeti és filozófiai háttérbõl is. Ráadásul én a fizikai felkészülést is fontosnak tartom, tudtam például, hogy Mongóliában, a fennsíkon ázsiai lovakon is közlekedni kell. Már itthon, Tahiban Magyar Gáboréktól, Papadimitriu Athina férjétõl megtanultam mongol lovakon lovagolni, elmentem vitorlázni, letettem a motorcsónak vizsgát, hogy soha ne kerüljek olyan helyzetbe, amit nem tudok uralni. - Egyszer Szilágyi Jánossal beszélgettünk rólad. Jancsi azt mondta: nem csak azért tisztel téged, mert nyitott és toleráns ember vagy, hanem azért, mert nálad a tolerancia nem addig tart, mint a többségnél, hogy: "semmi bajom nincs vele, csak ne költözzön a szomszédba, és ne vegye el a lányomat feleségül". Olyannyira, hogy Bori lányod egy idõben Krishna hívõ volt, csakúgy, mint egykori skót férje, akitõl Bruno nevû unokád született. - Egy okos filozófus azt mondta, a világgal az a baj, hogy az okosak tele vannak kételyekkel, a hülyék meg magabiztosak. Én nem tudom eldönteni, és a saját gyerekeim számára sem vagyok hajlandó eldönteni, mi a legjobb életvitel. Nem biztos, például, hogy ami harminc-negyven évvel ezelõtt jó volt, ha egyáltalán jó volt, az ma is jó. Vagy csak az a jó. Meg aztán nem csak a gyerek tanulhat a szüleitõl, hanem a szülõ is a gyerektõl. Amikor Bori betért, én is elkezdtem foglalkozni a hinduizmussal, mert érdekelt a gyerekem választása. Olyannyira, hogy én talán mélyebben beleástam magam, mint õ. Bori ugyan már évek óta nem aktív krishnás, de mindketten gazdagodtunk tõle. Mint ahogy Juli lányom alternatív világlátásából, vagy kamasz Rozi lányom megjegyzéseibõl is nagyon sokat profitáltam. - Az, hogy "külügyes" gyerek voltál, mennyire járult hozzá a, nyitottságodhoz? Mit köszönhetsz a gyerekkorodnak? - A külsõ szemlélõk irigykedve szokták említeni, milyen mázlista vagyok, hogy évekig külföldön nevelkedtem, ráadásul már akkor, amikor, nagyon keveseknek adatott meg, hogy akár Prágáig eljussanak... 1956 õszén, nyolcévesen kerültem Libanonba. Francia iskolába jártam. Bejrút, akkor kelet Svájcának számított. Egyszerre volt jelen az arab világ, a föníciai kultúra, a kereszténység... A kamaszkoromat Argentínában töltöttem. Mindkét esetben úgy kerültem iskolába, hogy egy szót sem értettem a nyelvbõl, nem ismertem a kultúrát, és el kellett fogadtatnom magam egy világban, ahol a támpontokat sem ismertem. És ez végigkisért az életemben. Tehát, az az élmény, ami egyszer is sokkol egy gyereket, amikor megérkezik az új osztályba, és ott áll az ajtóban szégyenkezve, miközben a gyerekek összesúgnak, és vagy befogadják, vagy nem... Mindenesetre meg kell küzdened a pozíciódért, kedvességgel, jópofáskodással, verekedésekkel... Ezt nekem kilencszer kellett végigcsinálnom, mert az elsõ nyolc általánost kilenc iskolában jártam. Ez persze kialakított bennem egyfajta megfelelési kényszert is, állandóan el akartam magam fogadtatni. Szerencsére ez jó pár évvel ezelõtt elmúlt belõlem. De megmaradt, hogy gyakorlatilag bármilyen kultúrából származó emberrel le tudok ülni, el tudok beszélgetni, úgy, mintha évek óta ismernénk egymást... A kamaszkorom, persze másként alakult, mintha itthon töltöttem volna. Argentínában akkoriban puccs puccsot követett, a világtól elzárva diplomatagyerekként nem tudtam kitombolni magam. Kicsit úgy érzem, ellopták a kamaszkoromat, a kamaszkori szerelmeket, a bandázást. És nem túl messze a hatvantól még mindig ezt próbálom pótolni. De ez tart fiatalon. - Visszatérve a sorozatra: miért gondolod, hogy nekem, az embereknek köze van a mongol lótejhez, amikor most éppen az foglalkoztat, hogy az áfánkat egyelõre nem térítik vissza. Majd csak egyszer... - A jóisten azt a rafinált ötletet eszelte ki, hogy azt a bölcsességet, ami a túléléshez, a mai emberszerû élethez kell nem egy kultúrának ajándékozta, hanem elosztotta az emberiség között. A nyugati civilizáció fantasztikus technológiai sikereket ért el, de nem értjük az élet legalapvetõbb jelenségeit, amit a hagyományos kultúrákban vallások, rítusok szabályoztak. A születésbõl elanyagiasodott kórházi esemény, a felnõtté válásból bizonytalan értékrendû, kiszolgáltatott kamaszkor, az öregedésbõl testképzavar és trauma, a családból elidegenedett együttélés, a táplálékból divatos zabálás vagy fogyókúra lett. Nem csak a halállal, az élettel sem tudunk szembenézni. Az alkoholizmus, a depresszió jobban tarol, mint valaha. Hogy miként üresednek ki a rítusok, arra jó példa, hogy mongóliai utunk során jöttem rá, honnan származik a puszi. Amikor mongol barátommal megérkeztünk az Ulánbátortól ötszáz kilométerre lévõ tanyájukra, mielõtt beléptünk a jurtájukba, Zsargal figyelmeztetett, hogy a mamája meg fog puszilni, de én ne pusziljam vissza, mert náluk a fiatalabbnak nem illik. Odahajoltam Szasza mamához, és meglepetésemre puszi helyett megszagolgatott, mint ahogy az állatvilágban szokás. Hiszen az illat rengeteget elárul egy emberrõl is, ha valaki még képes értelmezni. Egészséges-e, rokonszenves-e az illata. Az arab házasságközvetítõ is megszagolgatja a jövendõ párt, hogy összeillenek-e. Ebbõl maradt a mi kultúránkban a formális "Puszi, drágám!". Újra végig kell gondolnunk az életünket. Ha nem tanulunk egymástól valamennyien hülyék maradunk Albert Györgyi