MUSZTER, 2007. július-augusztus Az értelem esélyei a képernyőn beszélgetés Kepes Andrással - Most ismétlik az RTL Klubon a Világfalut. Az ön nagy sikerű sorozata felveti az emberben a kérdést: a nívós műsorkészítés és a kereskedelmi szemlélet biztos, hogy összeegyeztethetetlen fogalmak? – A Világfalu már a harmadik sorozat volt, amit az RTL Klubnak készítettem, de ez volt az első, amely szélesebb közönségréteget ért el. Az a húszrészes sorozat, amelyben fiatal írókkal beszélgettem, talán még érdekesebb lehet abból a szempontból, amit kérdez. Ezek a szerzők ugyanis a nagyközönség számára szinte teljesen ismeretlenek voltak, könyveik nyolcszáz-ezer példányban jelentek meg korábban, és mindennek tetejében a beszélgetések éjfél körül zajlott. Ennek ellenére volt olyan adás, amit több mint négyszázezer néző nézett. A beszélgetésekből szerkesztett kötet, pedig tizenötezer példányban kelt el. Ezek a példák persze bennem is azt erősítik, hogy van igény színvonalas műsorokra. Hogy a hazai kereskedelmi csatornák mégis csak ritkán szánják rá magukat ilyen sorozatokra, annak sajátos piaci okai vannak. Nálunk úgy alakult, hogy a két nagy kereskedelmi csatorna gyakorlatilag lefedi a nézők hetven százalékát. S minthogy a verseny kizárólag köztük zajlik, ebből az következik, hogy ha az egyikük nyerni akar, harmincöt-harminchét százalékos nézettséget kell produkálnia. Márpedig főműsoridőben ilyen hatalmas mennyiségű nézőt csak nagyon egyszerű műsorokkal lehet a képernyő elé ültetni. A Világfalu hétszázezer és egymillió közötti nézőszámával a saját idősávjában általában verte a mezőnyt, a késő éjszakai irodalmi beszélgetések közül pedig volt olyan, ami negyven százalék felett teljesített. De késő éjszaka ez természetesen összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint este. A műsoraim Győzikével, a szappanoperákkal vagy krimikkel versenyezve, nyolc-kilenc óra tájban nyilván csúfosan elvéreztek volna. Esetleg úgy letornáztam volna a csatorna nézettségét, hogy a műsorszerkesztőség rakhatott volna utánam bármilyen gagyit, nem tudták volna visszarángatni a nézőket a konkurenciától. Az RTL Klub számára én valamiféle „presztízstermék” vagyok: főműsoridőben behirdetnek, hogy kiderüljön, ilyen is van, aztán a műsorokat jó későre vagy vasárnap délre teszik, amikor már nem sok kárt tudok okozni a nézettségben. Én persze titkon úgy érzem, hogy a Világfalu jobb műsoridőt is megérdemelt volna, hiszen a DVD-kiadásból is több mint tízezer példány kelt el, de bizonyára elfogult vagyok. És, végül is a műsorszerkesztés a csatorna vezetőinek felelőssége, nekik kell dönteniük. Ahogy elnézem a mai állapotokat, még az is előfordulhat, hogy néhány év múlva visszasírjuk a jelenlegi helyzetet, amikor a kereskedelmi tévék vezetői legalább presztízs okokból néha műsorra tűznek értékesebbnek vélt produkciókat. A következő vezetői nemzedék, amelyik a mai televíziózáson nő fel, valószínűleg már lelkifurdalás és szemrebbenés nélkül fogja kiirtani az olyan műsorokat, amilyeneket például én készíteni tudok. - Persze nem vagyok róla meggyőződve, hogy az irodalmi beszélgetéseket, vagy a Világfalu típusú műsorokat a kereskedelmi tévék műsorrendjébe kellene beilleszteni. Nem a közszolgálati televíziónak kellene ezeket befogadnia? – Igen is meg nem is. Mert egy kereskedelmi csatorna számára elvileg nem csak a nagy nézettség a fontos, hanem az is, hogy képes legyen különféle vásárlói rétegeket megszólítani. A reklámozók nem csak az intimbetétet és a mosóport akarják eladni, hanem a luxusautókat, a drága külföldi utakat és a banki szolgáltatásokat is. És egy cég vagy márka is azzal tud tekintélyét szerezni, ha minőségi produkciókat támogat. Ezért a fejlettebb kultúrájú országokban a kereskedelmi csatornákon mindig találunk magas színvonalú műsorokat is. Mert lehet, hogy a kulturáltabb műsorok szűkebb csoportokat érdekelnek, de ezeket a hirdetésileg kiemelkedően értékes, a tömegek számára is mintaadó rétegeket a szokásos kereskedelmi adásokkal nehezebb elérni. Más kérdés, hogy nálunk a nagyobb jövedelemmel ma még ritkán jár együtt a kifinomult ízlés, az érzékenyebb és műveltebb rétegeknek pedig nincs olyan vásárlóerejük, mint mondjuk Franciaországban, Németországban vagy az USA-ban. Másfelől, az is igaz, hogy kevés ilyen méretű ország lehet a világon, ahol három állami közszolgálati csatorna is működik. Az ember azt gondolná, hogy három csatorna már igazán nyújthatna reális alternatívát a kereskedelmi kínálattal szemben. Ezzel szemben a közszolgálati csatornák műsorainak egy része versenyképtelen utánzatai a kereskedelmi televízióknak, más részük olyan elavult, mintha a hetvenes évekből maradtak volna itt, vagy olyan sznobok, hogy egy kamaraszínházat sem tudnának megtölteni nézőkkel. Az értékes filmeket, műsorokat, pedig nem tudják behirdetni. A hazai közszolgálati televíziózás még mindig keresi a helyét az új piacon. Az emberek általában a kereskedelmi tévéket ostorozzák, pedig azok olyanok, amilyen a piac. Ritkán beszélünk róla, de a rendszer legvisszataszítóbb eleme az ájtatos képpel ülő reklámozó! Hiszen, ha mondjuk holnaptól a hirdetők csak komolyzenére és görög tragédiákra adnának pénzt, akkor a kereskedelmi csatornák annyi klasszikust játszanának, hogy sírva könyörögnénk nekik, hagyják már abba. Ők nem gyárilag ízléstelenek. Egyszerűen csak azt adják, amit vesznek. Nekik végül is tökmindegy lenne, hányan nézik, ha megvan a bevételük. Hogy a mi körülményeink között egy kereskedelmi televízió a magas művészet fellegvára legyen az nyilván nehezen képzelhető ötlet, de a milliárdos hirdetők azt azért kiköthetnék, hogy társadalmilag kártékony üzenetekhez nem adják a nevüket. Már csak presztízs okokból is. Gondoljunk bele, egy ilyen elszegényedett országban mekkora vásárlóerővel rendelkezhet az a réteg, amelyik a legsilányabb szellemi színvonalú ilyen-olyan-show-kat nézi!? Mit lehet nyerni egy-egy ilyen blamázson? A mozi világában van alternatívája a kommersz filmnek: az Artmozi-hálózat. A kommersz színház mellett is működnek bonyolultabb gondolatokat közvetítő műhelyek és kamaraszínházak. Ugyanez megvan a zenében és a képzőművészetben. A környezetemben látom, hogy az értelmes fiatalok egyre kevésbé néznek tévét, inkább kivesznek egy jó DVD-t, és közösen megnézik, megbeszélik. Egyre több olyan társaságba hívnak, ahol nem ritkán száz-kétszáz ember is összejön, hogy meghallgassanak egy értelmes beszélgetést. Úgy tűnik az elbutult televízió alternatívája előbb-utóbb a nem-televízió lesz. – Ugyanakkor egyre több a sztárműsorvezető, akik tájékozódási pontot nyújthatnának. Sokszor vetik a szemükre, hogy gyorsfogyasztásra találták ki őket, nem is mérhetők az egykori nagy tévés személyiségekhez. Önnek mi erről a véleménye? – Nekem mindig viccesen hangzik, hogy sztárműsorvezető. Ez egy olyan szakma, hogy ha valaki kétszer feltűnt a képernyőn, és utána kimegy az utcára, akkor felismerik. De ettől még nem lesz sztár. Egyszer Mexikóvárosban megfordultam az egyik helyi kereskedelmi televíziónál, ahol az előcsarnokban egy hatalmas, legalább három méter magas szék állt. Kérdeztem, ez micsoda? Azt felelték, azért áll ott, mert ha valamelyik műsorvezetőnek elszáll az agya, és azt hiszi, hogy ő hatalmas sztár, akkor felültetik arra a székre, hogy lássa: nem ő nagy, csupán az eszköz teszi azzá. A gyors ismertséget persze nyilván nem könnyű feldolgozni. Mint ahogy azt se, ha aztán idővel megcsappan a népszerűség. A nyolcvanas években, a Stúdió című kulturális műsort három millióan nézték, hétről hétre. Nem azért, mert olyan zseniális volt, hanem mert akkoriban mindössze másfél csatorna működött. Ez az idő elmúlt, megváltozott az eszköz. Az én generációmnak meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy ha nem bóvlit kínál, kénytelen beérni kevesebb nézővel. És meg kell tanulnunk más stílusban műsorokat készíteni, mert változott az emberek látásmódja, felgyorsult a belső ritmusa. Amikor a hetvenes évek elején a szakmát kezdtem, a riportműsoroknál még a BBC gyakorlata volt a mérvadó. A riporter képen kívül, a kamera mellől kérdezett, majd a megvágott filmet, mert akkoriban még filmre dolgoztunk, a stúdióban objektív hangon alámondta. Ezt a megoldást igen kedvelték a rendezők is, mert a film sikerét így nem fölözték le a riporterek, mint mostanában, csupán azért, mert őket látják a nézők. Aztán a BBC is változott. Egyszer alkalmam volt hosszan beszélgetni David Attenborough-val. Az ő természetfilmjei nézők százmillióit vonzották világszerte. Egy szép nap, mesélte Attenborough, filmjeinek rendezője azt mondta, úgy érzi neki nincs már szüksége Sir Davidre, megcsinálja a filmet egyedül. Nyilván szerette volna végre egyedül learatni a babérokat. Továbbra is pontosan ugyanolyan szépen fényképezték a fókákat és a paradicsommadarakat, mint korábban, ugyanaz volt a vágó, ugyanaz a szövegíró, de amikor levetítették a sorozat első darabját, mégis kiderült, hogy a nézettség a töredéke volt a korábbi filmeknek. Kénytelenek voltak kikönyörögni Attenboroughtól, hogy elvihessék utólag az összes helyszínre, és felmondassák vele a szövegeket. A filmsztárokon felnőtt generációk mindig is kedvenc sztárjaik alapján válogatták a filmeket, és csak néhányan figyeltek arra, ki rendezte, ami érthető, hiszen egy meggyőző, ismerős arccal, sokkal könnyebb azonosulni, mint egy stílussal vagy alkotásmóddal. De az igazán nagy televíziós személyiségek sehol sem születnek tucat számra. Még a nagy televíziós kultúrákban is ritkaság. Nálunk meg sokáig direkt akadályozták ezt a folyamatot. Vitray Tamás sokat tudna mesélni erről. A Kádár-korszakra jellemző kötelező puritanizmus érvényes volt a televíziózásra is. „Itt nem lesznek sztárocskák!”- mondogatták, de néhány ember mégis hosszú ideig tartó országos népszerűségre tett szert. Aztán a kereskedelmi tévék indulása után az új csatornák elkezdtek tudatosan sztárokat gyártani, mert a nemzetközi mintákból ők már tudták, hogy ez a leghatékonyabb módja a nézőfogásnak. A frissiben, mesterségesen előállított sztárok közül aztán volt, aki jobban szuperált, és volt, aki kevésbé. Nyilván tehetség szerint, ahogyan ez korábban is történt. Hogy közülük kiből lesz meghatározó személyiség, majd kiderül. Egy évtizednyi kereskedelmi televíziózás után ezt még korai lenne eldönteni. – Mi a véleménye az alapvetően okos, értelmiségi diskurzusokat jelentő beszélgetős műsorok „elmónikashow-sodásáról”? Ön, aki egykor ennek a műfajnak az egyik jeles képviselője volt, mit tart e folyamat legnegatívabb vonásának? - Szerintem nem az értelmes beszélgetős műsorok fordultak ki magukból. Ezek a délutáni talk-show-k – mint amilyen például a Mónika-show – már harminc-negyven évvel ezelőtt is futottak az Egyesült Államokban, és azóta is népszerűek. A nyolcvanas évek közepén a legnagyobb sztár ebben a műfajban egy finom, fehér hajú úr, Phil Donahue volt, akit aztán kiütött a nyeregből a zseniális fekete bőrű műsorvezetőnő, mellesleg nagyszerű színésznő is, Oprah Winfrey. De azért csak nagyon halkan merném azokat a műsorokat a hazai rokonaival egy lapon emlegetni. Donahue-t én a nyolcvanas évek közepén néztem, akkoriban amerikai kollégáim még egy élő adására is bevittek. Az a bizonyos adás egy fiatal, nagyon csinos, de tolókocsiba kényszerült hölgy köré szerveződött, aki egy nap úgy döntött, levetkőzik az egyik világhírű férfimagazinnak. A fotósorozat felborzolta az amerikai közvéleményt, Donahue pedig igyekezett markánsan szembeállítani az ellentétes véleményeket. A hölgy igazsága az volt, hogy ha az egészséges nőket ünnepli a férfitársadalom, amikor ízléses aktképek készülnek róluk, akkor ő miért ne tehetné, ha az alakja ugyanolyan pompás, mint a többieké. A másik vélemény szerint, egy mozgássérült nő ne akarjon reflektorfénybe kerülni, törődjön bele, hogy más, mint a többiek. A jelenlévők és a betelefonálók szenvedélyesen vitáztak egymással, és a műsorvezető ügyesen ballanszírozott a jó ízlés, az erkölcs és az előítéletek között. Vagyis míg Amerikában ezek a műsorok szembefordulnak az előítéletekkel, nálunk ráerősítenek. A Mónika-show-ban nem azok a legrémesebbek, akik szerepelnek benne, mert azok a szerencsétlenek nyilván a pénzért teszik, és szemmel láthatólag nincsenek azon a szellemi színvonalon, hogy felfognák, hova kerültek, hanem akik a műsort készítik és nézik. Akik számára ezek az alpári veszekedések és az azt követő megalázó, gyermeteg kioktatás televíziós műfaj lehet. Nem gondolom, hogy csak az a jó műsor, ami nekem tetszik, de emberek nyilvános megalázása, az én értékrendem szerint elfogadhatatlan. – Az efféle műsorok készítői, illetve a csatornák tulajdonosai úgy érvelnek az említett beszélgetős show-k mellett, hogy azok legalább felmutatnak olyan szociális jelenségeket, bepillantást engednek olyan rétegek világába, amelyek létezéséről az műsor célcsoportjának amúgy fogalma sem lenne. – Ismerem ezeket az amerikai érveket, amit a hazai médiaszakírók egy része is gondolkodás nélkül ismételget. Csakhogy miközben a tengerentúlon még valamelyest helytálló lehet ez az érvelés, ahol a társadalom perifériájára szorult rétegek valóban többnyire csak ilyen típusú műsorokban tudnak megjelenni, addig ez nálunk egyszerűen nem igaz. Egy olyan kultúrában, ahol már negyven évvel ezelőtt is olyan filmek készültek, mint Sára Sándor filmje, a Cigányok, ahol egész életművek épültek a társadalom peremére szorult emberek sorsának bemutatására, mint Schiffer Pálé, ahol olyan dokumentumfilmesek dolgoztak, mint Ember Judit, Gazdag Gyula, Dárdayék, a Gulyás testvérek és még sorolhatnánk, ott ilyen érveket egyszerűen nem lehet használni. De mielőtt bárki azt mondaná, hogy no jó, az a múlt, az becsukta a szemét a rendszerváltás óta készült műveknél? Almási Tamás fantasztikus ózdi eposzánál vagy Salamon András megrázó, emberséges alkotásainál? De szociológiailag hiteles dokumentumfilmeket láthattunk ebben a témakörben az MTV képernyőjén a Vitézy László szerkesztette Théma sorozatban, vagy a Jávor István és Elbert Márta fémjelezte Fekete Doboz Alapítvány filmjeiben, ott vannak Litauszki János, Pesty László és a Provokátor stábja által készített érzékeny munkák, és akkor még nem említettem az utóbbi évtizedben felnőtt, tehetséges fiatal antropológusok filmjeit, hogy csak kapkodva mondjak néhány alkotót a sok százból. Aki mindezek fényében azt állítja, hogy nálunk a társadalom veszteseinek problémája a Mónika-showban jelenik meg, az a színvonalas magyar dokumentumfilmet köpi le. Arról nem is szólva, hogy aki a Mónika-showban feltűnő debil egyfogúakat azonosítja a magyar társadalom leszakadó rétegeivel, az a magyar társadalmat sem ismeri! Az utóbbi időben elég sokat utaztam az országban Szabolcstól a baranyai aprófalvakig. Sok szegény emberrel találkoztam, sokan közülük műveletlenek is, de a többségnek tiszteletreméltó értékrendje van, és méltósággal, leleménnyel, változatos túlélési technikákkal próbálnak kievickélni a gondjaikból. Ez az átalakuló társadalom, a rossz gazdasági és politikai döntések nyomán a társadalom fő sodráról önhibáján kívül leszakadó milliók sorsa, valóban megérne néhány dokumentumfilm sorozatot, de szociológiailag hiteleset és emberségeset. A bűnözés határán tengődő lumpenek bemutatása a Mónika-showban és rokonaiban csak arra jók, hogy tovább erősítsék az amúgy is meglévő siralmas előítéleteket és társadalmi megosztottságot. – Azért fontos, amit mond, mert elszégyelltem, magam, mikor pár héttel ezelőtt megnéztem Friderikusz Sándor sorozatát a tévében, amelyet a legszegényebb magyar faluban forgatott. Önkéntelenül is azt vártam, hogy a Mónika-show-ból megismert arcokat fogok látni azon a kommunikációs szinten, ahogy ott felbukkannak, ehelyett a saját helyzetükről világosan és tisztán beszélő emberek tűntek fel a képernyőn, emberi sorsok tárultak fel. Nem jó szembenézni vele, de átfutott rajtam, jé, hát ők sem a söpredék, sőt, ugyanolyanok, mint mi, csak más körülmények között élnek. Ebből a szempontból hatékony az a károkozás, amit a délutáni talk show-khoz köthetünk… – Tessék! Friderikusz újabb példa arra, amit mondtam. Más kérdés persze, hogy ha az ember tisztességes riportot készít, akkor azt tized annyian nézik, mintha két fogatlan egymást anyázza a képernyőn, és még hergelik is őket. De hát ez mindig így volt. Az ókori amfiteátrumokban is több nézője volt, amikor embereket téptek szét az oroszlánok, mint amikor drámákat játszottak. A szomorú csupán az lenne, ha az értelmes emberi beszéd, a humánus filmek, a valódi konfliktusok kihalnának a képernyőről azzal a felkiáltással, hogy nem éri meg, és maradna mindezek nívótlan, ostoba, leegyszerűsített változata, mondván, tessék, az embereknek ez kell. Mert azért a tömegcirkusz mellett minden korszakban ott volt az értékes művészet is. És nem véletlen, hogy az maradt fenn. Korunk szégyene lenne, ha ebből a folyamatból a tévé, mint műfaj kirekedne. – A jelenlegi helyzet megváltoztatására szerintem alkalmas médium lesz a digitális televízió. A két kereskedelmi tévé hegemóniája megtörik, a műsorkínálat színesebb lesz. Ön miként látja a televíziózás jövőjét? – Én nem vagyok ennyire derűlátó. Ez csak akkor lesz így, ha ezt a folyamatot tudatosan segítik. Máskülönben ezt az átalakulást is a pénz fogja meghatározni. Érthető módon a nagy kereskedelmi televíziók igyekeznek a változásokat saját javukra fordítani. És sokkal jobb pozícióból indulnak, mint a többiek. Egy műsor elkészítése ugyanis attól nem lesz olcsóbb, legfeljebb a sugárzás, hogy egy kis digitális csatornán látjuk, és csak néhány tízezren nézik. Tehát az jár majd jól, aki óriási gyártóbázison, egy nagy stábbal egyszerre akár tíz-húsz csatornára készít műsorokat, nagy csomagokban, olcsóbban vásárolja a filmeket, amelyekkel aztán saját csatornáit etetheti. Ha megnézzük, a nagy kereskedelmi tévék már el is kezdték ezt a fejlesztést. Egy egycsatornás kistévé szükségképpen versenyképtelen. Talán az egy-kétszemélyes, technikailag és értékrendjüket tekintve filléres, internetes, bulvár tévécskékkel ideig-órákig a porondon lehet maradni, mert ugyan ezek is kevés nézőt vonzanak, de legalább olcsók. Egyetlen reményünk, egy a kereskedelmi szemléletről leváló, alternatív televíziózás megszületése lehet. Abban bízom, hátha történik valami olyan a televíziózásban, mint ami a filmkészítésben a 60-as években végbement, amikor néhány francia fiatalember, megunva a hollywoodi szuperprodukciókat és a nyálas francia filmeket, egy második világháborús kézi kamerával kitalált egy új filmnyelvet, ami aztán végigsöpört Európától a tengerentúlig, és létrehozott egy újfajta szemléletet a moziban. Hátha tehetséges és jó értékrendű fiatalok ezúttal kitalálják a televíziós újhullámot. Mert felnőtt egy generáció, amelyik már készségszinten forgatja a felvevőgépet, és a modern kamerák alkalmasak is erre. Susan Sontag mondta negyven évvel ezelőtt, hogy kora népművészete a fotó, ezt mára úgy módosíthatjuk, hogy korunk népművészete a videó. A mai fiatalok egy része már tudatosan nézi a filmeket, felismeri a snitteket, tisztában van a vágás alapjaival, jól kezeli a számítógépet. Ma már elérhető áron lehet, viszonylag könnyen kezelhető vágóprogramokat kapni. El tudom képzelni, hogy néhány éven belül, ha gondolkodó fiatalok kezükbe veszik ezt a technikát, képesek lesznek kialakítani egy olyan stílust, ami elég izgalmas lesz ahhoz, hogy lekösse saját közönségüket, és amellett intellektuálisan is gazdag lesz. Miközben a tömegtelevíziózás továbbra is megy majd a moslék irányába. – Csakhogy az újhullámnak volt egy értelmiségi bázisa, amelyik felkapta. Most is érezhető egyfajta közösségi háttér, ami az efféle kezdeményezéseknek szellemi és társadalmi beágyazottságot biztosíthat? Ilyen mindig van. A szellemi búvópatakok ma is megvannak, csupán azt kellene kitalálni, hogy miként lehetne segíteni a szubkultúrában megjelenő közösségi kezdeményezéseket. Ahogy említettem, egyre több olyan társaságba hívnak, akiket nem elégít ki a televíziózás mai formája, és nem csak a fővárosban, hanem vidéken is. Mátészalkán például a helyi művészetbarát társaság vendége voltam. Ez pont olyan, mint amilyennek az ilyesmit az ember megálmodja. A helyi kisvállalkozók és cégek, de a lakosok, a kozmetikus, a butikos, a diák, a tanár, az orvos, a kamionsofőr, a kiskereskedő, a mérnök és a panziós is pénzzel vagy munkájával segíti a mátészalkai múzeum körül kialakult baráti kört, ahol izgalmas előadásokat, beszélgetéseket és értékes kiállításokat tartanak. Az ember, ha ilyet lát, visszanyeri az értelmes emberi beszédbe vetett hitét. Készítette: Tanner Gábor