FIGYELŐNET, 2008. október 14.
Ne engedjünk politikust a kultúra közelébe! Kepes Andrással Balla István beszélget

A politikusoknak az a jó tévé, ahol minél gyakrabban szerepelhetnek. Az ő agyuk így jár, ezért nem szabad őket a kultúra közelébe engedni – állítja Kepes András. A szerdán új műsorral jelentkező televíziós a FigyelőNetnek adott interjújában mesél a közvetlenül Aczél György által cenzúrázott Stúdióról, az újságírói autonómiáról és a Különös történetekről.
Manapság a legnézettebb televíziós produkciók az úgynevezett celebek vacsoráiról és egyéb „kalandjairól” szólnak. Nem gondolja, hogy az ön műsorai teljesen idegenek a mai tévés felhozatalban?

Vannak értelmes emberek is, akik szeretik az értelmes történeteket, és ha találnak ilyet a képernyőn, akkor szívesen megnézik. Persze, attól még lehet értelmes valaki, ha szereti a kereskedelmi csatornák bulvárműsorait. Nekem is lehet olyan pillanatom, amikor már az aznapi filozófiai, közgazdaság-elméleti, szociálpszichológiai és természettudományi aktualitásokon túl vagyok, megnézek mondjuk egy ilyen típusú műsort. (nevet)
Egész más volt a helyzet, mielőtt megindultak volna a kereskedelmi televíziók. Csúcsidejében a Stúdió „nyolcvan akárhányat” két és fél millió ember nézte. Nem volt választék, természetes volt, hogy sokan nézték. Ezzel nem akarom visszasírni azt az időt, jó hogy ma már sok csatorna között dönthetünk. Az lenne a korrekt, ha a kereskedelmi csatornák egy kicsit színvonalasabb produkciókkal állnának elő, vagy legalább arra ügyelnének, hogy ízléstelenek ne legyenek. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy ha tényleg annyi embernek nem tetszene a kereskedelmi tévék felhozatala, mint ahányan mondják, és minden alkalommal kikapcsolnák a televíziót, akkor tönkremennének, illetve megváltozna a kínálatuk. Ugyanakkor az a kutya kötelességünk, hogy próbáljunk valamilyen más kínálatot teremteni. Meggyőződésem, hogy megvan az igény a színvonalasabb műsorok iránt.

A másik, ami miatt „idegen testnek” tűnhetnek az ön műsorai manapság, az a minket körülvevő, egyre kirekesztőbb társadalmi közeg. A beszélgetős és mesélős műsorai is arról szóltak, hogy meg kell ismerni egymást, tiszteletben kell tartani más kultúrákat, mert csak így élhetünk együtt.

Úgy nőttem fel, hogy különböző földrészeken, különböző kultúrákban, különböző emberekkel kellett megértetnem magam. Ha az ember végignézi a különböző civilizációkat az ókortól napjainkig, akkor azt találja, hogy azok a civilizációk tudtak megerősödni, amelyek nyitottak voltak másfajta kultúrákra, vallásokra, gondolkodásmódokra, befogadtak különböző embertípusokat, és egy nagy közös kohóban megpróbáltak összeolvadni, és együtt élni. Németország például egy zárt kultúrának tűnt, de azóta vált gazdasági nagyhatalommá, mióta nyitottak a világra. Ugyanez áll az amerikai gazdaságra is, ami most ugyan – más okból – válságban van. A dél-amerikai kultúrák közül az egyik legerősebb az argentin, ahol a kamaszkoromat töltöttem. Erre szintén jellemző volt a befogadás. A magyar kultúra szintén alapvetően befogadó, csak mi magyarok nem vagyunk néha azok. Pedig ha megpiszkáljuk a saját múltunkat, akkor kiderül, hogy a bolgároktól, törököktől a szlávokon át számos más népcsoportig nagyon sok mindenkitől tanultunk. Ha meghallgatjuk például Bartók vagy Kodály gyűjtését rájövünk, hogy a magyar népdalok tele vannak szlovák, román, rutén dallamokkal. A szlovák himnuszt gyerekkoromban apám magyar népdalként énekelte nekem. És mégis mindezt állandóan újra és újra el kell magyarázni, és ahelyett hogy saját érdekeink szerint élnénk, állandóan bűnbakokat keresünk és nem megoldásokat.

Ez a bűnbakkeresés egyre erősebb az utóbbi időben, legalábbis az utcán ez látszik. Nem így véli?

Nem. Inkább úgy látom, hangosabb... Az elgondolkodóbb, érzékenyebb, kulturáltabb rétegek mindig visszahúzódóbbak voltak. Miközben látjuk, mi zajlik az utcán vagy a kereskedelmi televíziózásban, szaporodnak például azok a klubok és baráti közösségek, ahol esetenként 50-100 ember összejön, meghívnak valakit, akit végighallgatnak, és aztán közösen beszélgetnek. Sok fiatal nem néz televíziót, hanem elmegy a videotékába, kivesz egy jó filmet, a barátaival megnézi, és utána közösen megbeszélik. Igenis léteznek a kultúra értékes szigetei. Én ezért nem vagyok elkeseredve. Csak az ember mindig a fősodorral szembesül, és a tévében is a főműsoridős vackokat szidja, ahelyett hogy kikapcsolná a tévét.

E héten kezdődik a Különös történetek, ami egy bő tucat embermesét dolgoz fel. Van kedvenc sztorija ezek között?

Mindig az a kedvencem, amivel éppen foglalkozom. Most egy kicsit nehezebb helyzetben vagyok, mert párhuzamosan forgatok több témát, és ilyenkor meg kell osztanom az egyébként monogám lelki alkatomat.

Azt már korábban elárulta, hogy lesz például két epizód, amiben Horthy leszármazottai tűnnek fel. Máig nem dolgoztuk fel a történelmünket, így a Horthy-korszakot sem. Nem gondolja, hogy vitát fognak provokálni ezek a részek?

Vitát nem kell provokálni, tele vagyunk vitákkal. Én mindig azt provokálom, hogy próbáljunk a másik fejével is gondolkodni. Erről szólt a Desszert. Meghívtam olyan típusú embereket, akik egyébként nem nagyon ültek volna le együtt egy asztalhoz vacsorázni, és megpróbáltam bebizonyítani, hogy nagyon különböző világnézettel, alapállással, műveltségi szinttel és értékrenddel is lehet beszélgetni, és oda lehet figyelni egymásra. Ugyanez vonatkozik a Horthy-történetekre is. Én úgy nőttem fel, hogy vagy szitokszó volt a Horthy-név vagy a boldog békeidők jelképe. Elhatároztam, hogy megpróbálok szembesülni a saját előítéleteimmel és mások fejével gondolkodni. Elmentem olyan eseményekre és beszélgettem olyan emberekkel, akiknek az értékrendje első látásra nem egyezik az enyémmel. Ezekből a találkozásokból azóta barátság is született.

Változott az ön értékrendje?

Igen. Soha nem gondolkoztam azon, hogy a két világháború közötti úgynevezett Horthy-korszak valakinek miért lehetett rokonszenves, amikor én József Attilán, Radnótin, Móriczon, Bartókon, a magyar avantgárd képzőművészeten nőttem fel, és ők ezt a korszakot nem szerették. Meg a korszak se őket. Mit lehetett azon szeretni? Azóta elgondolkodtam azon, hogy a Horthy-kort megelőzte egy proletárdiktatúra és követte egy nyilas, majd egy sztálinista típusú diktatúra, azt meg a Kádár-rendszer. A Horthy-korszaknak mégiscsak volt egy olyan időszaka, a 20-as 30-as években, amikor parlamenti demokrácia volt, ahol a Népszavát ugyanúgy kiadták, mint a polgári lapokat, és a nyilasokat ugyanúgy börtönbe zárták, mint a kommunistákat. Igenis lehet valakinek egy ilyesfajta, a társadalmi elmaradottság ellenére demokratikus időszak iránt nosztalgiája, más kérdés, hogy ami ezt megelőzte, és ami követte, az nagyon ellentmondásos. Csakhogy odáig nem jutunk el soha, hogy a dolgokat megvizsgáljuk, és ne egy az egyben elvessük vagy elfogadjuk pusztán azért, mert a sérelmeink, a félelmeink, a neveltetésünk vagy a hatalomféltésünk és a személyes érdekeink erre predesztinálnak. Egy bizonyos távolság megtartásával az ember mondhatná, hogy ez jó volt benne, ez meg nem volt jó. Ebben például Horthy Istvánnal – akinek szintén érdekes volt az én gondolkodásmódom és neveltetésem – tökéletesen egyetértettünk, és így át tudtunk beszélni dolgokat.

----A politika nem hagyja, hogy jó televízió legyen az MTV----

Az első „különös történetben” visszatér egy régebbi műsora bolíviai-magyar hősének sztorijához. Miért?

Eduardo története már azért is nagyon érdekes, mert ő egy olyan fiatalember, aki magyar, kommunista, félzsidó apától és spanyol származású, katolikus mamától született Bolíviában, ahol aztán jezsuitáknál nevelkedett. Azért hangsúlyozom ezeket a különböző jelzőket, hogy lehessen látni, miből áll össze valakinek az értékrendje. Kis vargabetű után egyszer csak megérkeztek Magyarországra, ideköltöztek, mert el kellett menekülniük Dél-Amerikából. Később ő volt az ELTE utolsó KISZ-titkára a rendszerváltás idején. Majd a BBC tudósítójaként megérkezett a délszláv háborúba. Úgy döntött, hogy a horvátoknak van igazuk, beállt a horvát oldalra, és a háború végén a horvát hadsereg ezredeseként szerelt le. Mindemellett szép, lírai verseket írt a lövészárokból. Úgy éreztem, hogy mindaz a hihetetlen ideológiai keveredés, ami a történelmünket az elmúlt évtizedekben példázza, az Eduardo családjában, életében és fejében mind jelen van. Az érdekelt, hogyan tudja ezt feldolgozni.

Ön szerint ezekből a történetekből lesz társadalmi vita, beszélni fognak az emberek ezekről?

Szerintem az embereket a társadalmi viták nem érdeklik. Én beérném azzal, ha egy kérdő mondat kerülne az emberek fejébe a műsorok után: „Hátha nem mindig nekem van igazam?”

A Különös történetek az MTV-ben lesz, amelytől legutóbbi műsora, az Oázis kapcsán nem épp jó szájízzel váltak el. Hogy került most mégis a közszolgálati csatornára a műsora?

Az már a második szakításom volt. 1998-ban tulajdonképpen gazdasági csődbe vittek, mert nem fizették ki a műsorokat. Aztán az Oázisnál szintén. Az MTV mindkét esetben felrúgta a szerződésben lefektetett megállapodásokat. Úgy döntöttem, hogy addig, amíg azok az emberek vannak ott vezető poszton, akik nem viselkedtek velem tisztességesen, nem szeretnék a Magyar Televízióval semmiféle kapcsolatot létesíteni. Nem a csatornával van gondom, mert alapvetően én mindig úgy éreztem, hogy közszolgálati alkat vagyok. Megvártam, amíg olyanok jönnek, akik még nem csaptak be, és olyan biztosítékokat adnak, ami elfogadható. A fő szempont pedig az volt, hogy végre este 8-kor, főműsoridőben tudjuk sugározni az adást. Nekem nem volt semmi gondom az RTL-lel sem, csak ott azt a réteget kellett megcélozni, aki nem tudott aludni. (nevet)

De hát most sincs elnöke az MTV-nek!

Nincs, de még Rudi Zoltánnal kezdtem tárgyalni, és a mostani ügyvezető és a műsorigazgató is korrekt, akikkel jól tudok együttműködni.

Egy interjúban, a televízióelnök-választással kapcsolatban azt mondta, hogy csak azt szabadna kinevezni elnöknek, aki nem fogadná el, mert az tudja, milyen viszonyok uralkodnak a tévében. Aki elfogadja, az minden bizonnyal alkalmatlan. Most is ez a véleménye?

Van olyan is, aki nem fogadná el a felkérést, viszont nem is lenne alkalmas. Például én. Persze az ember a lelke mélyén szeretne valami látványos pozitív változást a Magyar Televízióban. Nekem is lennének álmaim, hogy hogyan kellene ezt valóra váltani, de azt gondolom, hogy a tévéelnöknek a legkevésbé a műsorokhoz van köze. Ő reggeltől estig panaszokat hallgat, valamint gazdasági, politikai és egyéb kérdésekkel foglalkozik. A pályázók jelentős része nyilván optimista, azt gondolja, meg tudja oldani. Én nem vagyok ilyen optimista, szerintem a politika nem fogja hagyni. A politikát soha nem érdekelte, hogy legyen egy jó televízió, függetlenül attól, ki van hatalmon. A politikusoknak az a jó tévé, ahol ők, illetve a párttársaik minél gyakrabban szerepelhetnek. Az ő agyuk így jár, ezért nem szabad őket a kultúra közelébe engedni.
(...)

----Három millióan nézték a Stúdiót----

A napokban volt épp 60 éves, a honlapja szerint 35 éve kezdett el rádiózni, és aztán tévézni. Hogy kezdődött a pályája?

Igazából korábban kezdődött. Már egyetemista koromban dolgoztam a rádiónak. Az első cikkem pedig gimnazistaként – sporttémában – 17 éves koromban jelent meg. Akkor még Argentínában kamaszodtam, és onnan küldözgettem a magyar lapoknak – a Népsportnak, meg a Magyar Ifjúságnak – különböző Buenos Aires-i tudósításokat. Ha ezt számítom, akkor ez már egy 43 éves pálya. Aztán egyetemista koromban már dolgoztam a rádiónak, főleg dél-amerikai irodalomból készítettem rádiójátékokat. Belsős munkatársként 1973-ban kerültem az akkoriban még egy intézménynek számító Magyar Rádió és Televízióhoz. Negyedszázaddal később léptem ki az MTV-ből.

Az országos ismertséget a Stúdió ’80 hozta?

Igen, mert akkor lettem tévés.

Nyilván akkor csak egyetlen tévé volt, de akkor is elképesztő, hogy több mint 2-3 millióan néztek hétről hétre egy kulturális műsort. Mi volt a titka a Stúdiónak?

Olyan műsort szerettünk volna készíteni, ami a kulturális élet valóságos problémáiról szól. A legjobb munkatársakkal vettük körül magunkat, a filmes és színházi élvonal segített bennünket. Nagyon fontos korszak volt ez, egy generáció nőtt fel a műsoron. Az ember csak visszasírhatja, amikor 2-3 millió ember azzal töltötte a kedd estéjét, hogy kulturális műsort nézett. Később Amerikában tanítottam, és elmeséltem, hogy az ország egynegyede főműsoridőben kulturális műsort néz. Nem is értették, hogy miről beszélek. Ma már mi sem értjük. A kultúrpolitikai műsorban ugyanakkor volt némi rendszerkritika is. Nagyon érzékeny egyensúlyt kellett találnunk, hogy mi az ami még adásban lemehet. Nehéz ügy volt, de nem hiszem, hogy hőstett. Ha nem engedték volna, akkor nem ment volna. Elmentünk addig a határig, amíg el lehetett menni.

Tényleg maga Aczél elvtárs cenzúrázta minden héten?

Az első két műsor politikai botrányt kavart. Így aztán valóban fel kellett neki küldeni a tervezett témákat, és ha nem értett egyet valamivel, kihúzta. Vagy raportra rendelt bennünket. Egyszer a Jelkép című újságba írtam egy cikket a televízió, a politika és a kultúra kapcsolatáról. Nem is gondoltam, hogy egy ilyen eljut az asztalára. Egyszer csak otthon csörög a telefonom, én ott állok pizsamában, fogkefével a kezemben, és az ország második embere telefonon kezd kioktatni, hogy ő ezt miért gondolja másként. Tragikomikus volt.

Azt is nyilatkozta korábban, hogy volt egyfajta felvértezettsége az ilyen típusú beszélgetésekre. Otthon már ezeket a vitákat lepróbálták.

Az apámmal valóban megvívtam már ezeket a vitákat, mert ő is egy régi bolsevik volt. Tudtam, hogy működnek. És valószínűleg attól, hogy én a gyerekkorom jelentős részét külföldön töltöttem, számomra ez nevetséges volt. Bennem nem félelmet keltett, volt valamiféle rálátásom, és abszurdnak éreztem az egészet. Persze nem tudtam úgy gondolkozni, úgy élni, úgy dolgozni, ahogy szerettem volna, meg is próbáltam ebből elmenekülni. De nem volt bennem az a fajta egzisztenciális félelem, az a fajta politikától való félelem, ami másokban megvolt, akik nem ilyen környezetben nevelkedtek. Igazságtalan előnyben voltam, és szerencsém volt, mint egy csomó mindenben az életem során.

Ilyen múlt után, mint a Stúdió, ami kritikusan szemlélte a politikát is, miért gondolta, hogy a rendszerváltás idején vissza kell vonulnia?

Egy vezető kultúrpolitikai műsornak voltam a főszerkesztő-helyettese. Akkoriban azt mondták, hogy az első vonalban lévő emberek elnyomták a sok tehetséget, akik nem kaptak lehetőséget. Azt gondoltam, ez úgy tisztességes, ha én háttérbe vonulok, és hagyom, hogy jöjjenek az elnyomott tehetségek. De nem jöttek. Rögtön elkezdtek hívni, hogy „hülye vagy, nem rólad volt szó”. Úgy éreztem, az a tisztességes, ha várok. Vártam körülbelül egy évig, aztán a fiatalok és a kollégáim kezdtek visszahívni. Visszamentem, és elkezdtem új műsorokat készíteni.

----Fontos mondatokra vadászok----

Az Antall-kormány idején viszont a médiaháború frontvonalába került, mint a Televízió MUOSZ szervezetének vezetője. Akkor már nagyon látszott, hogy a politika be akarja kebelezni a televíziót. Ahhoz képest mi változott e téren? Ma már van több kereskedelmi és közszolgálati televízió is. A politika mennyire szól bele most a televíziózásba?

Nincs olyan ország a világon, ahol a politika és a gazdaság ne próbálna beleszólni a médiába. Mindig azon múlik, hogy mennyire autonómok az újságírók. A fejlett demokráciákban a politika és a gazdaság nagyon rafinált módon próbál beleszólni a sajtóba, egy diktatórikus, primitívebb felépítésű társadalomban pedig sokkal direktebb eszközökkel. Nagyon sokat rafinálódott a magyar politika is, sokkal ügyesebben tud különböző előnyökkel, hátrányokkal, támogatásokkal és elvonásokkal részt venni a televíziózás alakításában. Nem véletlen, hogy a legizgalmasabb, legfontosabb társadalmi kérdések nem szoktak megjelenni a sajtóban. Ha valami nagy disznóság van a politikában vagy a gazdasági életben, valahogy sosem tud ennek utánajárni a sajtó. Egyik oldalhoz tartozó sajtó sem. De még a bíróságok is elfelejtenek tisztességes döntést hozni ezekben a kérdésekben.

Ez csak az újságírói autonómiától függene?

Nálunk a sajtó nem azt a funkciót tölti be, mint amit be kellene töltenie egy egészséges demokratikus társadalomban. Itt a sajtótermékek valamelyik politikai vagy gazdasági csoport szócsövei. Amelyik nem az, az feltehetőleg hátrányba fog kerülni. Senki nem fogja tolni maga előtt, nem kerül pozícióba, nem fog díjakat, támogatásokat és alapítványi pénzeket kapni.

Elég pesszimistán látja az újságírópályát, miközben idéntől a Kommunikációs Főiskolán tanítja a leendő újságírókat. Mit mond nekik, hogy biztatja őket?

Eddig is folyamatosan tartottam előadásokat egyetemeken, főiskolákon, de most valóban kineveztek főiskolai tanárnak. Visszaemlékezve a saját egyetemista korszakomra, arra jöttem rá, hogy az ember a legtöbbet a tanárok személyiségéből, gondolkodásmódjából tanulhat. Azok az ismeretek, amit az ember kap, egy pár év alatt úgyis elévülnek. Az alapokat érdemes persze megtanulni, ezen túl, ha valaki kreatív és tehetséges, és fontosnak tartja, akkor előbb vagy utóbb ő maga próbálja alakítani a gondolkodásmódját. Én megelégednék azzal, ha a diákjaim közül néhánynak a gondolkodásmódjába beépülne egy-egy olyan „jó mondatom”, amit aztán hasznosítani tudnának a pályájuk során. Az én életemben voltak ilyen jó mondatok, amit különböző emberektől, mestereimtől, tanáraimtól vagy barátaimtól hallottam. Ezekre a fontos mondatokra vadásztam egész életemben.

Mondana egy pár ilyet?

A rádióban volt egy főnököm, Marci bácsi, aki a kulturális szerkesztőség vezetője volt. Amikor az első komolyabb műsoromban én is elkezdtem okoskodni és nagyképűsködni, mint általában a gyorsan sikeres kezdők, leültetett és csak annyi mondott: „Amit a rádió büféjében nem lenne képed a szemembe mondani, azt inkább a rádióban sem mond el több százezer embernek.” Ez nekem egy olyan mérce, ami a mai napig vezérel. Vagy nagyon fontos volt az irodalomtörténet-professzoromnak, Király Istvánnak az a mondta, hogy tanuljunk meg önmagunk ellen is cédulázni. Ezzel arra célzott, hogy amikor az ember egy gondolatmenetet leír, próbáljon meg azonnal saját maga könyörtelen kritikusa is lenni. Az emberek többsége nem így gondolkodik, inkább becsapja magát. Ami az érvei ellen szól, azt inkább lesöpri. Ez a mondat a tudományos gondolkodásmód eredménye, de a hétköznapi életben is használható. De belém vésődött az egyik olvasásszociológus ismerősöm harminc évvel ezelőtti mondása is: „Ha egy könyv és egy olvasó fejének összekoccanásakor kongó hangot lehet hallani, nem biztos, hogy a könyv az üres!” Tucatjával tudnám folytatni, talán egyszer írok egy könyvet a fontos mondataimról.