ÉVSZAKOK ,2008 NYÁR SZÉPEN ÜTNI Kepes Andrással Szilágyi János beszélget Kepes András régóta a barátom. És az ember a barátaival beszélgetni szokott, nem interjút készíteni Azonban ennek az egyébként természetellenes helyzetnek van egy nagy előnye is. Olyan témák is szóba kerülnek ugyanis, amelyek a megszokott „civil” találkozások során aligha. Így tehát sok olyasmit tudtam meg a barátomról, amire nem is gondoltam azelőtt. Remélem, ezzel a véleményemmel nem maradok magamra. – Te mostanában sehol nem vagy látható a médiában, ellenben gyakran feltűnsz társasági összejöveteleken, partikon, fogadásokon, könyvbemutatókon, kiállításokon. És ilyenkor téged rögtön körülvesznek, csapkodják a hátadat, beszélgetni akarnak veled. Ennyi barátod volna? – A szüleim annakidején külszolgálatban dolgoztak, emiatt gyerekkoromtól kezdve országról országra vándoroltunk, így hát sehol nem tudtam olyan baráti kapcsolatokat teremteni, amelyek egy életre szólnak. Régi barátaim tehát alig vannak, de olyan ember, akit én a barátomnak nevezek, sok van. – Az egyik közülük azt mondta rólad, hogy Andris nem barátkozik mélyen. – Ez így van. – És mi ennek az oka? – Ugyanaz, mint amiről az előbb is szó volt: az első nyolc osztályt kilenc iskolában, három országban végeztem, ezért sehol nem tudtam gyökeret ereszteni. Ha úgy tetszik, amerikai módra éltem. – Ezt hogy értsem? – Úgy, hogy az amerikaiak többsége egyik városból költözik a másikba, attól függően, hogy a tanulmányaik, a munkájuk, vagy az érdeklődési körük hová szólítja őket. Ők tehát életük során számtalan közösségbe kerülnek, amelyekbe gyorsan beilleszkednek, de mélyen nem tudnak kötődni az őket körülvevő emberekhez, csak lazán létezni közöttük. Valahogy ilyenné váltam én is. A családom a legfontosabb a számomra. A barátaimat is kedvelem, szívesen vagyok velük, de ezek nem mély és nem napi kapcsolatok. – Vannak előnyei is eme – a benned diplomata gyerekként kialakult – tulajdonságaidnak? – Feltétlenül. Megtanultam például, miként kell különböző helyzetekben otthonosan mozogni. Azt mondják, az intelligencia egyik fokmérője, hogyan vagy képes más-más viszonyok között létezni, egy új helyzethez alkalmazkodni. – Megfogalmazhatjuk ezt jóval egyszerűbben is: az átlagnál sokkal jobban eltűrsz, elviselsz, elfogadsz, megértesz különböző viselkedési formákat, emberi megnyilvánulásokat. Vagyis rendkívül toleráns vagy. – Ezt a szót azért nem szeretem, mert a tolerancia az én értelmezésem szerint inkább azt jelenti, hogy én eltűrlek téged, noha utállak. Nálam pedig nem ez a kiinduló pont, ugyanis engem tényleg érdekel a másik ember. Tehát én nem toleráns vagyok, hanem kíváncsi. – Én is kíváncsi vagyok, mégpedig arra, hogy történt e benned valami alapvető változás, miután évekkel ezelőtt sikeresen kigyógyultál a rákbetegségedből? Más Kepes Andrással beszélgetek most, mint tettem volna azt megelőzően? – Van egy erre vonatkozó keleti mondás, ami szerint nem attól válik az ember bölccsé, hogy szenved, hanem attól, hogy végiggondolja, mitől szenved, majd meg is érti az okát. – És mire jutottál a betegágyban, majd a lábadozás idején? – Hogy ez az egész nem valami váratlan csapásként érkezett, hanem annak is a következménye lehetett, hogy akkoriban súlyos válsághelyzetben éltem; elégedetlen voltam saját magammal, a szakmámmal; a házasságom is a végét járta, és még sorolhatnám. De amivel durván szembesülnöm kellett, az nem volt más, mint az a felismerés, hogy én általában nem voltam elég kemény az életem során. Tehát az a gyerekkoromban kialakult megfelelési vágy, amiről az előbb már szó volt, vagyis, hogy én a különböző helyzetekbe könnyedén be tudjak illeszkedni, az idők folyamán megfelelési kényszerré is vált. – Vagyis elvártad mindenkitől, hogy olyannak fogadjanak el, amilyen vagy, azaz feltétel nélkül szeressenek. Ezt a „legolcsóbban” pedig úgy lehet elérni, ha az ember ügyesen megkerüli a konfliktushelyzeteket, sőt, menekül előlük. – Pontosan. Így hát a betegségemben eljutottam odáig, hogy bizony keményebben kell élnem, esetleg kicsit önzőbben is. De azért az értékrendem alapvetően nem változott. A családom például változatlanul a legfontosabb az életemben. – A családról jut eszembe, hogy te már harmadszor vagy nős. Az előző feleségeidtől, illetve az azokat megelőző nőktől hogyan váltál el? Általában neked mondtak fel, vagy te vetted a kalapod? – Egy kapcsolatot mindig el tudtam juttatni odáig, hogy ne bántsam meg a páromat. Tehát el tudtam intézni, hogy már ők is nagyon akarjanak válni, sőt, úgy érezzék, hogy ők jobban akarnak válni, mint én. – Ügyes. - Ez nem ügyes, inkább egy nagyon is kíméletes módszer, mert akkor lehet jól válni, ha már mindketten akarnak. Vagyis, ha türelmesen kivárják, míg a másiknak is lesz valakije. Akkor nem olyan megalázó. A gyerekek, szegények persze sajnos így is, úgy is rosszul járnak. – Váltsunk témát. Beszéljünk a pénzről, ami majdnem olyan fontos, mint egy jó kapcsolat. Valaki azt mondta rólad, hogy sosem voltál jártas a pénzügyekben, csak szerencsés. Nem egészen értettem az illetőt, mert ha te például egy könyvszerződést írsz alá, egy tiszteletdíj összegét beszéled meg, ott a szerencse semmiféle szerepet nem játszhat. Az összeg nagysága csak azon múlhat, mennyire vagy rámenős vagy tutyimutyi. – Pedig az informátorodnak igaza volt. Életem során valahányszor így vagy úgy pénzt akartam csinálni, az mindig maga volt a csőd. Ebből aztán kénytelen voltam azt a következtetést levonni, hogy nekem nem szabad pénzzel foglalkoznom, mert ha nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az a munka, ami érdekel, akkor egy idő múlva egyszer csak elkezdek nagyon jól keresni. Én ezt azóta is tudatosan csinálom. És szerencsém volt. Tehát amikor a rendszerváltás után különböző kereskedelmi tévétársaságokhoz szerződtem, akkor a legnagyobb gázsikat kaptam a televíziózásban. És nem is kellett viaskodnom érte, mert valószínűleg mindig éppen olyan típusú embert kerestek, amilyen én vagyok. Aztán amikor a könyveim megjelentek, abból kettő verte az egész mezőnyt. És már előtte valami azt súgta, itt úgy kell majd ügyeskednem, hogy ne elsősorban a kiadó járjon jól, hanem én. És a megérzéseim bejöttek. Szóval szerencsém volt, pedig ezek mind munkával szerzett pénzek voltak. – Most egy újabb munkáddal juthatsz pár millióhoz. Nemrégiben jelent meg a Matt a férfiaknak című könyved, amely a híres sakkozó Polgár lányokon és családjukon keresztül vezeti be az olvasót a sakkozás világába. Ezzel magad is közelebb kerültél ehhez a sporthoz? – Csak annyiban, hogy elkezdtem sakkozni a gyerekeimmel és a nagyobbik unokámmal. De ez a könyv nem a sakkról szól, hanem a nők esélyeiről a világban, és arról, hogy hogyan neveljünk boldog és tehetséges gyerekeket. Egyébként annak idején apám is gyakran ültetett a sakktábla elé, de nem szerettem vele játszani. – Mert ő volt a jobb? – Ez ebből a szempontból mellékes, mert én tudok veszteni bármiféle játékban, sportban. Ezért sem lennék jó versenyző semmiben. Nekem csak egy igazi ellenfelem van: saját magam. – Akit nem művészet leteperni, ha hihetek a te köreidből származó véleményeknek, miszerint te egy szemérmes, visszahúzódó ember vagy. Még olyan is volt, aki költőien így fogalmazott: egy rebbenékeny kisfiú. Egy ilyen ember hogyan közelít a nőkhöz? Hogy nem rámenősen, az biztos. - Volt egy barátom, aki azt mondta: mi úgy csajozunk, hogy dögnek tetetjük magunkat és megvárjuk, amíg ránk szállnak. Többnyire csak akkor kezdeményeztem, ha jeleket kaptam, hogy van esélyem. Mindig attól féltem, hátha nem kellek, és ez megalázó lenne. Ez nem csak a nők esetében van így, hanem az élet egyéb területein is. Például én munkaügyben sem tudtam soha jelentkezni. – Mert mi lesz, ha elutasítanak, ha nemet mondanak, ugye? Így van, az szörnyű lenne. Tehát a szakmában is mindig megvártam, hogy engem hívjanak. Persze, ha nem hívtak, akkor meg voltam bántódva, de ezt próbáltam felemelt fejjel elviselni. – Jó néhány díj is összejött neked az utóbbi években. Nem túlzok, ha azt mondom, egész díjeső árasztott el téged: a Pulitzer-emlékdíjtól a Táncsics Mihály díjon át a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztjéig mindent megkaptál. Nem hiszem, hogy bármelyik kollegádnak ennyi kitüntetése és díja lenne. Mi lehet ennek az oka? Te vagy a legjobb? – Nem hiszem, hogy a díj és a minőség mindig találkozik. Az meg, hogy a mi szakmánkban ki a legjobb: egyébként is rossz kérdés. Húsz évvel ezelőtt egy televíziós portréinterjúban én kérdeztem meg tőled, hogy szerinted te vagy-e a legjobb, aztán később te hoztad zavarba ugyanezzel Déri Jancsit. Emiatt nem sétálok bele ebbe az utcába. A százméteres síkfutásban pontosan látható, hogy ki szakítja át elsőnek a célszalagot, a képernyőn ez nem eldönthető. Egy biztos: én nagyon sokáig egyáltalán nem kaptam díjat. A rendszerváltás előtti időszakban semmit nem kaptam. – Még a legjobb úttörőknek járó nyakkendőt sem köthetted fel? – Azt sem. Az első hivatalos elismerésben ’91-ben részesültem. A 90-es években nagyon jó időszakom volt, mert sikeres műsoraim futottak. Hogy csak kettőt említsek: a Desszert, meg az Apropó. És ezekre fölfigyeltek. Tisztában vagyok vele, milyen folyamat ez, mert én is ülök olyan bizottságokban, amelyek díjakat szoktak adni, és tudom, mennyire örülünk annak, ha találunk valakit, aki valóban megérdemli azt a plecsnit. – Nekem tudod melyik tetszett legjobban az elismeréseid közül? Amikor a Nők Lapja olvasótábora téged választott meg a legvonzóbb magyar férfinak. Bevallom, irigykedtem. – Lehetett is rá okod, mert akkor már ötven éves voltam. Arra gondoltam, ha ezt kamasz koromban kapom, mennyi későbbi szorongástól kímélt volna meg engem. De ötvenévesen?... Unokákkal? Harmadik feleséggel? – Egy másik lista is van itt előttem, ami igen lenyűgöző. Ez a riport- és dokumentumfilmjeid listája. Számtalan világhírű emberrel készítettél interjút. Hogyan sikerült a közelükbe férkőznöd? – Mindegyik egy külön történet, mert abban az időben, amit manapság „átkosnak” szoktunk becézni, még nagyon meg kellett dolgozni azért, hogy egy világhírességet megszerezz. Manapság ez csupán pénzkérdés. Ha valamelyik világsztárral akarsz interjút készíteni, megkeresed a menedzserét, aki azt mondja, hogy ez százezer dollár, a másik meg nyolcvanezer. Ezért a pénzért eljön, beül a műsorodba, és még úgy csinál, mintha barátok is lennétek, keresztnéven szólít téged, megcsókol, aztán feláll, hazamegy, de egy félóra múlva, ha pisztolyt szorítanának a halántékához, akkor sem tudná kinyögni a nevedet. – Megajándékoznál egy emlékezetes riportod történetével? – A Gabriel García Márquez interjú például úgy született, hogy szerencsés és kalandos véletlenek összejátszása révén ott ülhettem kedvenc íróm Nobel díjának ceremóniáján. Az a páholy ahol én ültem, éppen a színpadon helyet foglaló királyi pár mögött volt, így szemből láttam a díjazottakat, de még az első sorban ülőket is. Köztük azonnal felismertem Márquez feleségét, aki felém nézve, elkezdett integetni. Volt egy halvány és szomorú sejtésem, hogy ez az integetés nem nekem szól. Éles elmével azonban rájöttem, ha ez így van, akkor a közelemben kell keresni azt, akinek az író felesége a kezével jelez. Ez a mellettem ülő úr volt, akivel beszélgetni kezdtem. Kiderült, hogy ő egy kolumbiai szenátor, aki García Márquez szűk baráti köréhez tartozik, így aztán rajta keresztül sikerült kibulizni egy interjút. Büszke és boldog voltam, mert a svéd televízión kívül csak a Magyar Televízió kapott akkor interjút a díjazottól. – Talán még sírtál is örömödben. – Nem vagyok az a sírós fajta. – Az sem fordul elő, hogy valamin úgy meghatódsz, hogy párás lesz a tekinteted? – De igen, ha az a valami gyerekkel kapcsolatos. Ha bármilyen gyereknek valami baja van, azt nem bírom. De ha mondjuk, egy filmben a főszereplő gyerek megmenekül, az apa kibékül a fiával, az anya magához szorítja a betegségéből felépült lányát, és az ehhez hasonló jelenetek láttán, egyszóval amiben gyerek van, azon meg tudok hatódni. - Néhány hét múlva 60 éves leszel. Ez kétségbe ejt? - Nem. Régen éreztem magam ilyen jól a bőrömben. Legfeljebb az tűnik fel, hogy egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy bebeszéljem magamnak, hogy a kor nem számít… – De azért nagy bulit rendezel azon a bizonyos napon, nem? – Ha rajtam múlik, nem lesz semmiféle tűzijátékos hűhó. – És ha nem rajtad múlik? Ha a szeretteid a hátad mögött már most szervezik a meglepetés partit? – Megkértem őket, hogy erre ne is gondoljanak. Ha mégis megtennék, azt kitolásnak érezném, és ezt ők tudják, tehát ilyen veszély nem fenyeget. Ez persze nem jelenti azt, hogy magányosan fogok üldögélni a fotelemben, mert ott lesznek a gyerekeim, az unokáim, szóval afféle olasz keresztapás családi ünneplés lesz. Ez viszont kedvemre való. – Egy ilyen korú pasastól megkérdezni, hogy mire szeretné még vinni, meglehetősen bizarr ötletnek tűnhet. Én mégis megkockáztatom. – Nincsenek kitűzött céljaim. Nem akarok már se Nobel-díjas író, se wimbledoni teniszbajnok lenni. De lehet, hogy ez lesz életem legjobb időszaka, amikor lassan minden a helyére kerül, amikor az ember már nem irigyli el senki feje fölül a glóriát és senki ágyából a nőt. Nincs már más vágyam, csak annyi, hogy olyan tevékenységeket folytathassak – könyveket írjak, műsorokat készítsek – amelyekben örömömet lelem, és hogy békében éljek a családommal. Kamasz koromban bokszoltam. Akkor eleinte azzal a feltett szándékkal mentem a ringbe, hogy a velem szemben ugráló srácnak akkorát bevágok, hogy a feje leröpül. Egy ideig erőlködtem, és akkor egy tapasztaltabb bokszoló fiú félrehívott és azt mondta, látom, mit csinálsz, de ne tedd. Ne erőlködj, csak járj edzésre, gyakorolj szorgalmasan, és üssél szépen, pontosan. Figyeld meg, egyszer csak te fogsz legjobban meglepődni, amikor az ellenfeled az ütésedtől összeesik. Ma már nem szeretnék senkit legyőzni, egyszerűen csak szeretném mindenféle erőlködés és izzadság nélkül tenni a dolgom. És majd elérek, amit elérek.