GUSTO, 2005. március Kepes Andrással Szily Nóra beszélget Igazán nem ismerlek - de valahogy úgy sejtem, nem tudnálak rajta kapni, hogy csak úgy kutyafuttában harapsz valamit - hozzád terített asztal, és ínyencségek illenek… Ha egyedül vagyok, akkor is megterítek - alátéttel, szalvétával, és az ételeket is akkurátusan elhelyezem a tányéron. Így nõttem fel, hiszen még akkor is, amikor szerény körülmények között éltünk, és nem volt annyi pénzünk, hogy mindenkinek jusson egy egész szalvéta, anyám inkább kettévágta, de szépen, háromszög alakban hajtva ott volt a tányérok mellett. Nekem ez ma is fontos. Azokban a kultúrákban egyébként, ahol kötõdnek az emberek a rítusokhoz, ott valahogy könnyebben is élnek. Van egy indiai barátom, akinek az édesapja, amikor eljött Magyarországra, nem akart hinni a szemének, hogy az emberek itt az utcán állva - menve esznek. Azt mondta: "Fiam, egy olyan országban, ahol az emberek arra nem tudják megteremteni az idõt, hogy leüljenek, és nyugodtan étkezzenek - ott te ne maradj!" Nálunk szükséglet-kielégítés van, és "díszzabálás" - nem belsõ késztetés arra, hogy együtt együnk, együtt legyünk, és közben beszélgessünk. Ehhez egy fokhagymás pirítós, és egy csésze tea is elég volt annak idején. De azért gondolom, jöhet más is… Amennyit utazol, hihetetlen" ízvadászatokon" is részt vehetsz! Én alkatilag olyan vagyok, aki a kalandokat kedveli, és ehhez az ízek ugyanúgy hozzátartoznak. A Világfalu, egy olyan sorozat lesz, aminek az egyik adása ép errõl fog szólni, mármint a világ konyháiról, ételeirõl, italairól. Mindenbe belekóstolsz? Vagy azért van az "egzotikumnak" egy határa... Elõször az volt a határ, hogy ember ne legyen - most már nem biztos, hogy ezt a határt megtartanám… Inkább gyerek ne legyen, és ne is hasonlítson arra! Francia-Amazóniában az õserdõben megkínáltak majomsülttel - annak a karja egy gyerekére emlékeztetett, na azt nem bírtam megkóstolni! Azért ezen az ember iránti "nyitottságon" én fennakadtam… Te tréfálsz! Na jó, azt hiszem a felnõtt embert sem kóstolnám meg. Ha jó ember, akkor azért nem - ha meg rossz ember, tán az íze sem jó, nem? Bár, ha jól van elkészítve?! Nevetsz, látom - nem hiszek neked! A kígyótól a békáig Egyébként én tényleg majdnem mindent ettem, ami emberi fogyasztásra alkalmas: kígyót, kajmánt - bár még egy kritérium van: ne mozogjon az étel a tányéromon. Egyébként most Peruba megyünk, ahol tengeri malacot fogok kóstolni - csak az bizonytalanít el, hogy az meg a patkányra hasonlít… De hát a tengeri malac egy házikedvenc! Szerintem ez egy városi szemlélet, hogy érzelmileg viszonyulunk az állatokhoz, és nem úgy, ahogy egy természeti nép, amelyik azt mondja, hogy amíg az állat állatként viselkedik, addig állatként szeretjük, amikor pedig a tányérban van, akkor ételként. Azért biztosan zavarba jöttem volna, ha mondjuk egy "sült-rovarevõ" helyre hívtál volna! Ahol üldögélünk, az egy kellemes hagyományos, újlipótvárosi, polgári kisvendéglõ a Kiskakukk! Miért ezt választottad? Egyrészt közel lakom, másrészt már nagyon régóta ide járok. Minden tulajdonosváltás után, amikor a vendégek még bizalmatlanul távol maradtak, én tüntetõleg beültem, hogy segítsek nekik, és ezt mindig méltányolták is. Mondja is az új üzletvezetõ: "Abban az idõben, amikor még csak te jártál ide…" Na persze én sem maradtam volna, ha nem jó a konyha, de szeretem az itteni ízeket - magyaros is és világkonyha is. És ha te készíted azt, ami a tányérra kerül? Egyáltalán tudsz fõzni? Édesanyám gondoskodott a képzésrõl, ugyanis amikor Amerikába mentem egy ösztöndíjjal, akkor egy kockás füzetet teleírt a kedvenceimmel. Lépésrõl-lépésre, de olyan részletességgel, hogy "Kisfiam, amikor a pirospaprikát beleszórod, elõtte húzd le a lábost a tûzrõl, hogy oda ne égjen! Stb." Így aztán megtanultam mindent, és ha honvágyam volt, akkor bánatomat enyhítendõ fõztem valami hazait. Azóta persze tovább szélesedett a repertoár, muszáj is volt, mert a családtagjaim a vegetariánusoktól kezdve a finnyásokon át folytatva - igencsak sokfélék! Végül is sejtettem, hogy gourmet vagy, csak nem tágítottam idáig a fogalmat - és eddig még csak "desszertet" láttalak enni! Ott maga a mûsor igyekezett desszert lenni! A kétfenekû poén érdekében a felvétel akkor kezdõdik, amikor a vendégeimmel elfogyasztjuk a vacsorát, aztán a desszerthez érünk. De amúgy nem vagyok édesszájú, aki reszketve berohan egy cukrászdába, hogy teletömje magát tortával. Akkor sem voltak "hiánytüneteid", amikor nem volt desszert - nem a tányéron, hanem a képernyõn? Nekem a televízióval kapcsolatban soha nem voltak ilyen érzéseim. Sokszor abbahagytam mindenféle szívfájdalom nélkül, és majdnem mindig mások rángattak vissza a képernyõre, nem én saját magam. Érdekes, azt gondolnám, hogy valamiféle exhibicionizmus ehhez mégiscsak kell, meg éhség, arra, hogy megmutatkozz! Ilyen típusú késztetés nem nagyon volt bennem. Bár furán hangzik egy képernyõstõl, de én ehhez túl szemérmes vagyok! Arra volt bennem igény, hogy megmutassam azt, ami engem foglalkoztat - és tudomásul vettem, hogy ennek eszköze az is, hogy magam is látszom. De gyerekkoromból például alig vannak rólam fotók, annyira utáltam, ha fényképeznek. Vagy elfordultam, vagy grimaszoltam. És szerepelni, kiállni, elmondani? Bohóc gyerek voltam, és az is akartam lenni sokáig! Akit ünnepelnek, akit szeretnek, aki esetleg produkálja magát… Furcsán keveredett bennem a szemérmesség a magamutogatással. A bohóctól a mûvészetfilozófusig Aztán nem az artistaképzõben, hanem a bölcsészkaron lyukadtál ki… De addig még több álmom szertefoszlott! A kamaszkoromat Dél Amerikában töltöttem, mert a szüleim diplomaták voltak, és ott dolgoztak. Akkor a televízióban láttam egy sorozatot, amiben egy magas, szõke, erõs álkapcsú amerikai színész világutazó újságírót játszott. Hihetetlen kalandokba keveredett, és közben nõket csábított el - aztán minden történetet papírra vetett. Úgy éreztem ez a nekem való pálya! Elmentem például bokszolni - hogy erõs legyek, aztán beszereztem egy táskaírógépet, és egy fényképezõgépet, mert természetesen a fotókat is magam akartam készíteni… Valahogy úgy alakult, hogy nem lettem se magas, se szõke! De írónak is készültem. Igazi nagy regényírónak, mint Tolsztoj, vagy Thomas Mann! Annak idején még lasszóval fogták a fiatal írókat és engem is beajánlottak a Magvetõ Kiadóhoz, aminek volt egy elsõ kötetes írókat bemutató sorozata. El is mentem, az elsõ feleségemmel, aki nagyon szép lány volt (minden feleségem az!) és a szerkesztõ kérte, hogy mutassam meg a kéziratot… Mondtam, hogy írás ugyan még nincs, de én szeretem elõre tisztázni a dolgokat! Képzelheted! Ezek után a protektorom kérdezte a szerkesztõt, hogy milyen benyomást keltettem - mire a válasz annyi volt: "A fiú, az nem olyan érdekes, de a lány, az gyönyörû!" - hát így indult az én irodalmi karrierem… Meggyõzõdésed volt, hogy jól írsz? Nem! Nekem a szerep tetszett - az, hogy ül egy ember az írógép mögött, pipával a szájában… Ezeket a kellékeket is beszereztem, és születtek is sorban az írások, amiket utólag végigolvasva rájöttem, hogy átlagosak, a középmezõnybe valók, úgyhogy fogtam, és a két kötetnyi szerzeményt kidobtam a szemétbe. Ha Tolsztoj nem lehetek - író sem leszek! Aztán a bölcsészkaron beleszerettem a mûvészetfilozófiába… Egy mûvészetfilozófusnak mik a kellékei? A pipám, ugye már megvolt, apukám rozsdabarna zakójába bújtam, és szakállt növesztettem - és akkor már majdnem egészen olyan voltam… Mint a színésznek az álbajusz, meg a jelmez - a nélkül nem tudja a szerepet! De hiába a teljes leltár, hisz mûvészetfilozófus sem lettél. Mi hiányzott? Amikor befejeztük az egyetemet, rettenetes volt a tolongás, hogy ki maradhat bent a tanszékeken. Nekem tömegiszonyom van. Ahol túl sokan vannak, onnan elmegyek. Nem bírom a versenyhelyzeteket, illetve talán pontosabb, ha azt mondom: Mindig azt várom, hogy nekem ne kelljen versenyezni, hogy anélkül, hogy én bármit tennék, tudják, hogy én vagyok a legjobb! Persze ebben az is benne van, hogy egy megmérettetésnél esetleg kiderülne, hogy második vagyok - és akkor megütne a guta! Egyszerûbb volt tehát elmenni a rádióba, ahova hívtak, hisz egyetemistaként dolgoztam már külsõsként. Azután pedig jött a TV. Egy idõben viszont hiába hívtak! Hát azért válogatok! Azt várom, hogy olyan helyre hívjanak, ahová szívesen mennék. Mostanság kevés ilyen van. Egyébként azt szokták mondani, hogy az ember élete kb. 7 évente megváltozik. Hát igen - nálam is: munkahelyet váltok, válok, új feleség, újabb gyerekek… Most hányadik évben vagyunk? Kicsit aggódva kérdezem! A "nagyváltásos" egy-két évben, hiszen egy hosszabb kihagyás után, újra elkezdtem televíziózni. Úgy képzelem, hogy az elsõ felvételnél nagyon lubickoltál! Igazi "adrenalinfröccs" lehetett! Annyira lazán ment! A feleségem azt mondja, hogy teljesen kicserélõdöm, ha mûsort készítek. Annyira feltöltõdöm, attól hogy figyelnek rám - talán tényleg szükségem van erre újra és újra, még ha közben bele is fáradok, és abbahagyom. A képességtõl a kepességig És hová lett a pipa, a szakáll? Ennek a szakmának mik a tartozékai? Nagyon hosszú és fáradságos munkát folytattam magammal, hogy megpróbáljak minden "kellékszerû" dologtól megszabadulni, amelyekbe eddig kapaszkodtam. A kellékek arra utalnak, hogy az ember kifele él, én pedig elkezdtem befele élni. Tudom, hogy folyamatosan tanulni kell, és lehet! Például annak idején a bokszban a legtanulságosabb az volt számomra, amit egy idõsebb társam mondott, aki tán mûveltségét tekintve egyszerû fiú volt, de bölcsességét tekintve nagyon mély. Amikor látta, hogy én mindig jól képen akartam csapni az ellenfelet, mondván, hogy látszódjon, hogy velem volt a ringben, akkor õ csak annyit jegyzett meg: "Látom, nagyon erõlködsz, hogy akkorákat üss, hogy a másiknak leröpüljön a feje. Ez nem jó! Járjál edzésre, csináld komolyan és egyszer csak te fogsz legjobban meglepõdni, amikor ütsz egyet, és a másik összeesik!" Ma már nem ráz meg mások kritikája, és ezzel együtt az elismerés sem fontos. Van már olyan önismeretem, önbizalmam, hogy el tudom dönteni valamirõl, hogy jó vagy rossz, és tudomásul veszem, ha másnak nem kell! Nem vágyom díjakra - komolyan mondom! Pedig azért az jó… Elmúlt. Amikor beteg voltál? Igen, valahogy a betegség után. Az elmúlt 5 évben. Már csak az érdekel, hogy amin dolgozom, úgy sikerüljön, hogy én magam elégedett legyek vele. Meg a környezetem. Az ambícióim nem csökkentek, csak a hozzáállásom változott. A Desszertben legközelebb például épp három olyan emberrel beszélgetek majd, akiket tehetségükön kívül az is megkülönböztet mennyi ambíció szorult beléjük. Keszei Borinak, a bécsi Staatsoper magánénekesének, harminc felé közeledve lassan el kell döntenie, hogyan tudja majd összeegyeztetni az anyaságot és a karriert. Kováts Tibor táncmûvésznek, balett-táncosként, harmincas évei végén már a "nyugdíjjal" kellett megbarátkoznia. És a harmadik, valószínûleg legismertebb vendégem, a milliomos postás, a Vágó mûsor után, ugyanúgy visszatért postai kézbesítõnek Békéscsabára, mintha mi sem történt volna. Ülünk egy szépen terített asztalnál, finom ételek követik egymást, megérkezik a desszert - és mi egy jót beszélgetünk! És mi lett Tolsztojjal és Thomas Mannal? Ha élnének, meghívnám õket egy Desszertbe. Szily Nóra