READER'S DIGEST, 2005. szeptember A csavargó bölcs Szemtől-szembe Kepes Andrással Nyugodt, derûs, õszintén kedves ember. Már nem idegeskedik a világ apró és nagy problémáin, örül az életnek, lányainak, unokáinak, annak, hogy az ablakon betûz a nap, és van energiája mosolyogni. Alig van itthon, folyton utazik, szeptemberben indul új, tizenkét részes televíziós sorozata, a Világfalu. Kétórás beszélgetés után az utcán belehallgattam az elkészült interjúba. A digitális hangrögzítõn azonban emberi beszéd helyett csupán erõs zúgás hallatszott. Lerogytam egy padra, és miután leküzdöttem elsõ kétségbeesésemet, felhívtam. Nevetve hívott vissza, hogy ismételjük meg a beszélgetést. Különben is azt vallja: minden megoldható, feltéve, ha mi is így akarjuk. Beszélgetni pedig jó. Bóka B. László RD: Egyszer azt találtad mondani, leginkább bölcs szeretnél lenni. Sikerült? Kepes: Az emberben kamaszkorában sok minta él, bennem kettõ is. Az egyik egy kalandhõs figurája volt. Olyan újságíró szerettem volna lenni, mint amilyet Argentínában egy tévésorozatban láttam. Minden epizód arról szólt, hogy fantasztikus kalandokban vett részt, végigpofozta a fél világot, szebbnél szebb nõket csábított el, õ volt az igazság bajnoka. Ezt annyira komolyan vettem, hogy elkezdtem bokszolni, és vettem egy második világháborús haditudósítói táskaírógépet is. A másik minta: felnéztem a bölcs öregemberekre, akiket nem lehetett kihozni a sodrukból. Volt egy öreg mesterem a rádióban, Vajda Marci bácsi. Felemeltem a telefont, felhívtam, végighallgatott, és azt mondta, na jól van, gyere, menjünk le a pagodába beszélgetni. Tíz perc alatt képes volt helyretenni az ember lelkét. Késõbb rájöttem, az egész életem abból állt, hogy a két mintát, egyfelõl az öreg bölcs, másfelõl a kalandvágyó, világcsavargó újságírót, hogyan tudom magamban összeegyeztetni. RD: Hogyan lehetséges, hogy már gyerekkorodban gyomorfekélyed volt? Kepes: J.D. Salinger azt mondta, hogy "aki húszéves koráig nem kap gyomorfekélyt, az áruló". A világot komolyan kell venni, de az elfojtások betegséget okoznak. Jó ideje arra törekszem, hogy úgy vegyem komolyan a dolgokat, hogy azért mégse betegedjek bele. RD: Neked sajnos késõbb is összejött. Mondjuk ki a nevét, rák. Kepes: Ha az ember szembekerül saját értékrendjével, az elõbb-utóbb belsõ konfliktushoz vezet. Ez volt az az idõszak, amikor összevesztem a Magyar Televízióval. Éppen a Desszertet készítettem, ráadásul én voltam a saját mûsorom producere is és a televízió hét adáson keresztül nem fizetett. Anyagilag összeomlottam. Nem találtam más megoldást, és otthagytam a Magyar Televíziót. Ekkor hívott a TV2, hogy szerzõdjem át hozzájuk. Ez a hazai kereskedelmi televíziók indulása idején történt. Én azt hittem, folytathatom a szakmát korábbi stílusomban, õk azt remélték showsztárt faraghatnak belõlem. Egy pillanatig én is azt hittem, hogy képes vagyok erre, mert az életem addig csak a sikerekrõl szólt, és az ember könnyen elbízza magát. Az elsõ adás után rájöttem, hogy a show nem az én mûfajom. Én próbáltam változtatni, õk nem engedték. Végül a negyedik adástól beindult a dolog, magas volt a nézettség is, de én addigra annyira felörlõdtem a csatában, hogy a nyolcadik adás után kórházba kerültem és két évig nem voltam képenyõn. RD: A krízis idején kibe, mibe kapaszkodtál? Kepes: Nemigen tudtam senkibe, mert a második házasságom is éppen ekkor jutott válságba. Ráadásul magamban is elbizonytalanodtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy alkalmatlan vagyok a szakmára. RD: Sokáig éltél külföldön, hiszen szüleid diplomaták voltak. Soha nem jutott eszedbe, hogy kint maradj? Kepes: Kamaszkoromban Argentínában éltem, az argentin középiskolások megszokott életét, aztán hazamentem és Mikszáthot, Móriczot és Kosztolányit olvastam. Késõbb, a hetvenes évek végén, Amerikában a barátaim megpróbáltak rábeszélni, hogy maradjak ott. És akkor végiggondoltam, hol tudom magamat igazán felidegesíteni. Rájöttem, csak itthon. Úgy gondolom, az ember éljen abban az országban, amelyikért a legjobban aggódik. RD: Hogyan kerültél a televízióhoz? Kepes: A rádió spanyol szekciójánál dolgoztam, ahonnét két év után a kulturális szerkesztõségbe kerültem. Közben, párhuzamosan a rádióval 1975-tõl már tévéztem is, spanyol nyelvû riportokat készítettem az akkoriban indult HÉT címû mûsornak. 1980-ban indult a Stúdió, amelynek Érdi Sándor volt a kinevezett fõszerkesztõje. Sanyival unalmas értekezleteken rendszeresen együtt amõbáztunk. Õ szólt, hogy ha van kedvem többet amõbázni vele, legyek én a fõszerkesztõ-helyettes. RD: Éppen hány gyermeked van? Kepes: Öt lányom és két unokám van, közülük az egyik fiú. Õ véletlenül keveredett a pakliba. Egyébként a nõvéremnek is négy lánya van. Anyámnak kilenc unokája van, mind a kilenc lány. RD: Ez valami kromoszóma-rendellenesség? Kepes: Nem, nem, ez kromoszómatökéletesség. Én lánypárti vagyok. Még az ötödik lányom születése elõtt is drukkoltam és imádkoztam, hogy lány legyen. Nekem a gyerek az lány. Amikor fiúunokámat elõször kipelenkázták elõttem, csak néztem, és azt mondtam, itt valami szörnyûség történt, mert ez a "kislány" nemigen sikerült. RD: Miért akartál ennyire lányokat? Kepes: Feltehetõen azért, mert nekem is nõvéreim vannak. Szerettem, amikor a nõvéreim és a barátnõi pátyolgattak, másrészt mindig nagyon jól kijöttem a lányokkal. Nincs annál jobb, mint amikor az ember hazamegy, ölébe veszi a kislányát, õ pedig birizgálja a fülünket. Dédelgetõs típus vagyok. Lányaim jól tûrték, hogy dédelgessem és puszilgassam õket. Egyébként ebben ki is merült az apaságom. RD: Ha ennyire jó a nõkkel a kapcsolatod, miért kellett ennyiszer elválni? Kepes: Magányos farkas vagyok, aki nehezen enged be más embereket a saját világába. Az elsõ két házasságom arra ment rá, hogy megpróbáltam megõrizni a saját függetlenségemet. RD: Minden házasságodból tanultál? Kepes: Most, a harmadik párkapcsolatomban már nem akarom annyira õrizni a függetlenségemet. Persze ez sem teljesen igaz, ugyanis a mostani feleségem magától megadja a függetlenségemet. De párkapcsolatot más példákból is lehet tanulni. A Világfalu forgatásakor az Andokban jártam és régi indiánkultúrákkal ismerkedtem. Az egyik kis faluban mesélték, annak ellenére, hogy õk katolikusok, náluk a mai napig van próbaházasság, ami a régi indián kultúrából származik. A fiatalok összeköltözhetnek egy közös kunyhóba, ott élnek két hónaptól egy éves idõszakig is. Ha úgy döntenek, hogy nem akarnak férj-feleség lenni, akkor a falu és a család ezt tudomásul veszi. Ha azonban úgy döntenek, hogy összeházasodnak, akkor nem lehet elválni. A nyugati kultúra szerint a házasság két független ember szerzõdésen alapuló kapcsolata. Õk ezzel szemben azt mondják, ha két ember összeházasodik és az valódi párkapcsolat, ott megszûnik az "én". Ez a gondolkodás a nyelvükben is él. Mi, ha valakit szeretünk azt mondjuk neki, Életem, õk úgy kedveskednek egymásnak, hogy azt mondják: Halálom. Megölik egymás énjét, hogy a kettõbõl egy magasabb rendû egység keletkezzen. RD: Mirõl szól pontosan a Világfalu? Kepes: Mi olyan mélyen gyökerezünk saját kultúránkban, hogy azt gondoljuk, nem vagyunk alkalmasak arra, hogy más kultúrákból megtanuljunk olyan túlélési technikákat, amelyek megkönnyítenék az életünket. Nagyjából errõl, illetve arról, hogy tudunk-e elég okosan élni. Rutinszerûen éljük az életünket, már nem gondoljuk végig naponta a viszonyunkat az élethez, a világhoz, másokhoz. Pedig aki erre nem képes, az besavanyodik, depressziós lesz, nem lesz többé kíváncsi a világra, és megöregszik. RD: A Világfalu miatt mostanság újra rengeteget utazol. Kepes: Igen, mert megkértem Magyarországon élõ, távoli kultúrákból származó barátaimat, hogy vigyenek vissza a saját kulturális közegükbe és megpróbáltam velük élni a hétköznapokban. RD: Hogyan? Kepes: Összebarátkoztam például egy kedves mongol állatorvossal, aki tizenhét éve él itt, és akinek a szülei Ulambatortól 500 kilométerre élnek a sztyeppén egy jurtában. Mielõtt bementünk, barátom felkészített: ha belépünk a jurtába, a mamája megpuszil majd, de én semmiképpen ne pusziljam vissza, mert náluk csak az idõsebb puszilhatja meg a fiatalabbat. Ezzel szemben nekem a két tenyeremmel alulról meg kell majd fognom a mamája két könyökét. Ezzel jelzem, hogy én támogatom az idõsebbeket, így kell köszönni egy idõs embernek. A másik egyszerû példám a hétköznapi étkezésrõl szól. Budapesten élõ indiai barátom mesélte, hogy egyszer az édesapja meglátogatta. Mentek az utcán, amikor az édesapja odamutatott egy villamosra, és azt kérdezte: mit csinál ott az az ember? A barátom azt felelte, eszik. Erre az édesapja azt mondta: kisfiam, a villamoson enni? Egy olyan országban, ahol az embereknek annyi idejük sincs, hogy nyugodtan leüljenek enni, te ne maradj, mert ott soha nem fogsz üzletet kötni. Náluk az élet szerves része, hogy a család együtt van, együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak. És mindig mindent megbeszélnek egymással. Mi erre már régen nem vagyunk képesek. RD: Egyszer azt mondtad, számodra nincsenek tabu témák. Mi magyarok, szerinted mit kezelünk tabuként? Kepes: Elsõsorban a halált. Ha a halál szóbakerül, mindenki összeborzong, még a temetõ mellett sem szeretnek elmenni. A nyugati kultúra haláltagadó, pedig a kultúrák jelentõs része nagyon intim viszonyban van a halállal. Azért is furcsa, hogy haláltagadó társadalomban élünk, mert közben fröcsög a vér a televízióban. Hovatovább semmi másról nem szól a kultúránk, mint a borzalomról, a gyilkosságokról, a tömegmészárlásról. RD: Téged idegesít a politika? Kepes: Elolvasom az újságokat, megnézem a híreket, de nem tudom felidegesíteni magam, annyira átlátszó az egész. Én megkülönböztetem a pártpolitikát a politikától. A politika azt jelenti, hogy a polgár arról gondolkodik, hogyan kellene a társadalmat megszervezni. Egy felnõtt, nyitott szemmel járó, értelmes embernek kötelessége, hogy érdeklõdjön a politika iránt. A saját sorsunkat nem engedhetjük ki a kezünkbõl. A pártpolitika azon a szinten, ahol jelenleg zajlik, unalmas. RD: A politika általad értelmezett módján teszel-e valamit? Kepes: Azt hiszem a mûsoraim, az, hogy gondolatokat továbbítok és ébresztek, ez is politika. Ha egy-egy mûsorom után az emberek elkezdenek azon gondolkodni, hogy jól és okosan élnek-e, mi a kapcsolatuk a világgal és egymással, hogyan viszonyulnak az elõítéletekhez, akkor tettem valamit. Ha ez néhány embert elgondolkodtat, akkor az legalább olyan fontos politikai üzenet, mint amikor egy politikus elmondja a választási beszédét, és drukkol, hogy ha megnyeri a választásokat, utána már senki ne emlékezzen, mit is mondott pontosan. RD: Ezenkívül hogyan jobbítanál a világon? Kepes: Régi tervem, hogy el kell kezdeni beszélgetni és egymást érteni tanítani. Egész életünket végigkísérik olyan konfliktusok, amelyeket azért nem tudunk megoldani, mert nem tudjuk megbeszélni azzal, akivel konfliktusunk van. Sajnos ezeknek a konfliktusoknak a többségét még akkor sem értik az emberek, ha velük történik. Pillanatnyilag nincs annál fontosabb a világban, mint hogy az emberek megtanuljanak egymással szót érteni és egymásra odafigyelni. Sokkal boldogabb lenne a világ. RD: Ha jól tudom, részt veszel egy alapítvány munkájában is. Kepes: Két fontos jótékonysági alapítványnak is segítek. Az egyik daganatos és krónikus betegségekben szenvedõ gyerekek segítésére alakult. Elõször Paul Newman hozta létre Amerikában. Az az alapgondolata, hogy ha az ember súlyos betegségben szenved, akkor elbizonytalanodik saját képességeiben, azt gondolja, õ már nem tud teljes életet élni. Ha egy kisgyermek kimarad az iskolából, ujjal mutogatnak rá, hogy õ beteg. Paul Newman azt találta ki, hogy létre kellene hozni olyan táborokat, ahol ezek a gyerekek szakértõ segítséggel, közösen táboroznak és olyan sikerélmények érik õket, hogy visszaszerzik az önbizalmukat. Most már itthon is létrehoztak olyan tábort, ahová minden olyan kisgyerek eljöhet, aki daganatos betegségen esett át, lovagolnak, íjászkodnak, eveznek. Bátorságot merítenek az élethez, ezért Bátor Tábor a neve. A másik a Példakép Alapítvány, amelynek az az alapgondolata, hogy a hétköznapi élet hõseit kell példaképpé emelni. Sztárt analfabétából is lehet csinálni, de közben tele vagyunk olyan kis hõsökkel, akik példát mutathatnak, de nem figyelünk rájuk. Egy asszony, aki legutóbb példakép díjat kapott, létrehozott egy olyan alapítványt, amelyben sérült embereket sérült emberek segítenek, akik ettõl még erõsebbnek érzik magukat. Õ mondta, hogy valamikor mindenki Jézusban reménykedett, ma azonban már kis jézuskák kellenek, akik képesek megváltoztatni saját környezetüket. Ha sok ilyen kis jézuska lenne és mindenki csak négy-öt ember boldogságát, életvitelét tudná segítené, akkor megváltozna a társadalom. RD: A mai napig csodálatos a kapcsolatod az édesanyáddal. Kepes: A halál mellett az idõsekkel és a sérültekkel sem tud mit kezdeni a modern társadalom. Abban a pillanatban, amikor a társadalom mindent csak termelékenység és haszon szempontjából néz, akkor ezek az idõs emberek feleslegesnek érzik magukat. Pedig hihetetlen bölcsesség és tapasztalat halmozódott fel bennük, amibõl rengeteget lehet tanulni. Bizonyos dolgokat az ember csak akkor tud, amikor már öreg. Nekem szerencsés kapcsolatom volt a szüleimmel, bár édesapám több mint húsz éve meghalt. Édesanyám a kilencvenedik életévében van, nagyon szigorú asszony, aki a mai napig megpróbál letolni, ha valami nem tetszik neki, amit csinálok. Õ szokott figyelmeztetni, melyik újságban milyen cikket kellene elolvasnom, elmondja, melyik rádiómûsorban vagy tévéadásban mit hallott. Bár nem lakunk együtt, minden este beszélek vele telefonon, szeretném tudni, jól van-e, nincs-e szüksége valamilyen segítségre. RD: Hasonlóképpen óvod saját családodat is? Kepes: Másfél órás program, amikor este végigtelefonálom minden gyerekemet, unokámat, hogy mindenki megvan-e. Hetente kétszer, háromszor találkozunk. A gyerekeim is jelentkeznek és telefonálnak, õk is érdeklõdnek. Talán egy kicsit túlzásba viszem, mert nem engedem el õket igazán. Az volna az álmom, ami a klasszikus kultúrákban a nagycsalád, együtt élni egy hatalmas házban, úgy, hogy mindenki éli az önálló életét, de mégis tudnánk egymást segíteni. A picik tudnak tanulni az öregektõl, a gyerekek és a fiatalok felvidítják az öregeket, életerõt adnak nekik. Sajnos mióta a kultúránk széttöredezett, azóta ez kevésbé mûködik.