VILÁGOSSÁG, 2005. szeptember "Megtanultam odafigyelni" Kepes Andrással beszélget Kovács Nóra és Fábri György Két alkalom is indokolta, hogy beszélgessünk Kepes Andrással. Az egyik szomorú: egy éve hunyt el Boglár Lajos, a hazai kulturális antropológia legendás alakja, akivel közös produkciót készített bõ évtizede. A másik vidámabb: õsszel indul egy tizenkét részes televíziós sorozat, ami kifejezetten kulturális antropológiai megközelítéssel mutat be szokásokat, közösségeket a világ minden tájáról. Amikor Te bármilyen témában mûsort készítesz, az a kulturális antropológiának egy bizonyos módszertani alapjával érintkezik, hiszen, igyekszel hasonlóan megismerni, elfogadni a másik ember, csoport kultúráját, ahogy azt a kulturális antropológia is teszi saját módszertanával. A televíziós mûsorkészítésben tudtad-e alkalmazni azokat a tapasztalatokat, amik a kulturális antropológia módszertanában találhatók? A kulturális antropológiával én csak felszínesen foglalkoztam. Pontosan olyan amatõr vagyok benne, mint mondjuk a pszichológiában, amit szintén szívesen olvasgatok. Az elõéletemnek része volt ugyan a "terepmunka", mert úgynevezett diplomata gyerek voltam, akárcsak Boglár Lajos, iskoláimat különbözõ földrészeken végeztem. Libanonban, Bejrútban francia iskolába jártam, de arab osztálytársaim is voltak. Argentínában, Buenos Airesben, ahol a kamaszkoromat töltöttem kreol, indián és olasz gyerekekkel jártam. Természetes volt, hogy meg kell ismernem õket, és el kell fogadtatnom magam velük. Egyetem után az Egyesült Államokban voltam ösztöndíjjal, tanultam, tanítottam és kutattam az egyetemeken. Tehát nagyon különbözõ kultúrákban nõttem fel, és a munkám során is rengeteget utaztam Afrikától Ázsián át Amerikáig. De elsõsorban a gyerekkorom és a kamaszkorom kényszerített rá, illetve segített abban, hogy megtanuljak figyelni az emberekre. És mit végeztél az egyetemen? Magyar-spanyolon kezdtem, aztán magyar és esztétika szakon végeztem. A DLA-t a Színmûvészeti Egyetemen védtem meg. Akkor szociológiával nem foglalkoztál? Annyiban foglalkoztam, hogy amikor a budapesti bölcsészkarra jártam még nem létezett önálló esztétika szak. A szociológiát a szociológushallgatókkal, a filozófiát a filozófushallgatókkal tanultam. Elsõ éves koromban fõként a latin-amerikai kultúrához vonzódtam. A kubai költészet afrikai hatásai érdekeltek, fõként Nicolas Guillén verseiben. De föl lehetett izgatni az obi-ugor medveénekekkel is. Emlékszem, az 1929-es Etnográfiai Közlöny olyan mély benyomást tett rám, hogy a finnugor tanszéken próbáltak rávenni, írjam oda a szakdolgozatomat. Akkoriban a kulturális antropológia nálunk még ismeretlen fogalom volt, de úgy tûnik, az érdeklõdésem már akkor is abba az irányba hajtott. És visszatérve az újságírásra, tévézésre, mikor adódott az elsõ olyan alkalom, amikor fel tudtad használni ezt az érdeklõdésedet? Az érdeklõdésem folyamatosan kísért, noha a kulturális antropológiával igazából akkor találkoztam, amikor 1993-ban megismertem Bucit. Már a 70-es években, amikor a Magyar Rádióban dolgoztam, sokat utaztam Dél-Amerikában. Riportokat készítettem Argentínában, Peruban, Brazíliában, Mexikóban, Kubában. A modern kultúra és a népi kultúra kapcsolata érdekelt az irodalomban, az építészetben és a képzõmûvészetben. Késõbb, 1980-ban, amikor az MTV-nek forgattam Spanyolországban, akkor meg elsõsorban az elnyomott kis kultúrák, a baszk és a katalán kultúra foglalkoztatott. Ezeken a területeken készítettem elsõ önálló filmjeimet. Nagyon izgalmas idõszak volt, közvetlenül a frankóizmus bukása után. Franco idején a katalánok és a baszkok nyilvánosan az anyanyelvüket sem beszélhették. A hetvenes, nyolcvanas években a baszk és a katalán fiatalok intenzív tanfolyamon tanulták az anyanyelvüket és a kultúrájukat, hogy aztán iskolákban taníthassák a kicsiknek. Több évtizedes elnyomás után generációk ébredtek rá arra a kultúrára, amirõl nagyszüleiktõl is csak titokban hallottak. Amikor jelenlegi sorozatomra, a Világfalura készültem, elõvettem azokat a riportjaimat, amiket közel másfél évtizede forgattam Afrikában. Akkor derült ki számomra, hogy én már akkor is ezt a mûsort terveztem. A régi nyersanyagból komplett jeleneteket tudtunk használni a mostani sorozatba. Akkor ez logikusan vezetett el a Bucival való szakmai találkozásig. Boglár Lajos akkor már hosszú ideje készített antropológiai tárgyú filmeket. Korábban néprajzi filmnek, dokumentumfilmnek, filmes dokumentációnak vagy valami hasonlónak nevezték, ma úgy mondják: vizuális antropológia. Vagyis egy antropológiai jelenség tudományos megfogalmazása, képi eszközökkel. Én mindig televíziós mûsorokat készítettem, aminek célja nem a tudományos megfigyelés és dokumentálás, hanem a kulturált szórakoztatás és ismeretterjesztés volt. Buci a képernyõrõl ismerte a munkáimat, azért üzent egy közös ismerõsünkkel, hogy szívesen dolgozna velem. Kétféle megközelítésbõl néztük ugyanazt az eseményt. Õ, ha csak nézõként is, de ismerte az én szakmámat. Én viszont alig ismertem az övét. És folyamatosan küzdöttem a lelkiismeretemmel, hogy vajon tudok-e olyan filmet készíteni, ami elég szórakoztató ahhoz, hogy megnézzék a nézõk, de nem olyan szakszerûtlen és bárgyú, hogy Buci és a többi antropológus elõtt szégyellnem kellene. Szakmai-erkölcsi szempontból a mostani sorozatomban is az a fõ kérdés számomra, megtalálom-e a megfelelõ arányt az élvezhetõ televíziós mûsor és a tudományosan is elfogadható produkció között. Miközben a televíziós mûsorkészítõ és a szakma iránt érdeklõdõ bölcsész megközelítései folyamatosan ütköznek bennem. Az elõbbi folyton "butítaná" a mûsort, hogy a nagyközönség számára emészthetõbbé tegye, az utóbbi folyton mélyítené, és információk tömegével zsúfolná agyon. Akkor Te már befutott tévés voltál. Hogy keresett meg téged Boglár Lajos? Egy televíziós kolleganõm közvetített. Õ szólt nekem, hogy Buci egy öreg indiánt szeretne hazahozni Francia Guyanából, és örülne, ha vele mennék. Rögtön kaptam az ötleten. Ám amikor felhívtam telefonon, közölte, hogy egy héten belül indul. Brazílián keresztül megy francia Amazóniába. Ha idõben el tudom intézni az oltásokat, repülõjegyet, vízumot, veszek magamnak bakancsot, tõrt, hálózsákot, találkozhatunk a cayenne-i reptéren. Majd együtt veszünk függõágyat és moszkitóhálót. Úgy hangzott az egész, mint egy Rejtõ-regény. Hozzátette, hogy nem vihetek magammal operatõrt, mert nem lesz hely a csónakban, és egyébként sem lehet egy stábbal megzavarni az indián falu életét. Megállapodtunk, hogy mindketten viszünk magunkkal egy kis amatõr kamerát. És ki-ki leforgatja a saját filmjét. Õ szakmai filmet forgat, én pedig tv-filmet, az Apropó címû sorozatomba. Tanított téged? Úgy tanított, hogy beszélgettünk. Amennyire tudom, a tanítványaival is ezt a nagyon finom módszert követte. Én meg ráadásul már akkor is jócskán elmúltam negyvenéves. Nyilván nem akart velem tanár urat játszani. Egy-egy félmondatából, a rezdüléseibõl, szorongásaiból, tréfálkozásából jöttem rá, hogy egy-egy helyzetben hogyan kell viselkedni. Emlékszem, St. Laurent-ban jártunk, ahova a franciák a legelvetemültebb bûnözõket szállították, a városban sétáltunk Bucival és Wayamannal, az öreg indiánnal. Az egyik teraszon rettenetes külsejû idegenlégiósok iszogattak. Én boldogan fogtam a kamerámat, hogy felvegyem õket, mire Buci odasúgta, hogy ezek az emberek nem azért jöttek el a világ másik végére, hogy lefilmezzék õket. Már abból is bajunk lehet, ha meglátják, hogy egy indiánnal sétálunk. Olyan rasszisták, hogy pusztán ezért belénk köthetnek. A Maroni partján akkor figyelmeztetett, amikor bonikat akartam filmezni. A szökött afrikai rabszolgák õserdõben élõ leszármazottai olyan morcosan reagálnak a kamerára, hogy a kutatók se tudnak róluk felvételeket készíteni. Én, ha forgatok, annyira szeretnék jó anyagot csinálni, hogy minden félelemérzetem megszûnik, és õrültségekre is képes vagyok. Nem tudom, mi lett volna velem Buci bölcsessége nélkül. De más helyzetekben is tanított. Egy alkalommal arról kérdeztem Wayamant, szerinte milyen veszély leselkedik a fehér emberre az õserdõben? De Wayaman értetlenül nézett rám. - Nem jól kérdezed - figyelmeztetett Buci. - Figyelj csak: Mi történt Brown professzorral? - Megmarta egy kígyó - felelte Wayaman. - És mi történt Smith professzorral? -folytatta a kérdezést Buci. - Belelépett egy skorpióba - válaszolta Wayaman. - Na, - kapcsolódtam be én is diadalmasan -szóval milyen veszély fenyegeti a fehér embert? Wayaman ismét értetlenül nézett rám. Akkor jöttem rá, hogy Buci arra tanított meg, hogy a wayanák nem általánosítanak olyan könnyen, mint mi. Mert Brown professzort speciel megmarta egy kígyó, Smith professzor belelépett egy skorpióba, de ebbõl semmi nem következik. Mert nekünk például semmi bajunk nem történt. Szerinted õ vett-e át valamit a te tévés szemléletedbõl, szokásaidból, rutinjaidból? Nem hiszem. Õ antropológiai dokumentumfilmet készített. Nem akart televíziós lenni. Ezért hívott engem. De prímán tudtunk együtt dolgozni. Arra bíztatott, hogy én a saját nézõpontom szerint meséljem el a történetet. Megadott hozzá minden tudományos hátteret, amire szükségem volt, sõt poénokat is adott. És büszke voltam rá, hogy õ is felhasználta néhány ötletemet a tudományos dolgozatában. Amikor én elkészítettem a mûsort, szakmailag ellenõriztettem vele, mert nem szerettem volna, ha valami ostobaság marad benne, ami az õ számára kínos lehet. De õ nem tartotta fontosnak, hogy megmutassa a tudományos változatot, mert - teljes joggal - nem érdekelték a televíziós szempontok. Nem az volt a célja. Pontosan tudta, hogy mit akar. Mi volt ebben az együttmûködésben az üzlet nektek külön-külön? Bucinak az volt benne az üzlet, hogy az a tudományág, ami a szerelme volt, aminek élt, kapott egy óriási publicitást. Ezért hívott magával. De nyilván az is jól jött neki, hogy repülõjegyekkel, szállásköltséggel az én produkcióm is hozzájárult a tudományos úthoz. Számomra pedig jó mûsortéma volt, életre szóló élmény és pályám egyik legnagyobb sikere. Azóta a kulturális antropológiát az egyik létezõ legfontosabb tudománynak tartom. Azt gondolom, ha ezt a tudományt sikerülne megfelelõen népszerûsíteni, az emberek nem csak másokat értenének meg jobban, hanem saját magukat is. McLuhan szerint a televízió segítségével ma már olyan gyors az információáramlás, mintha valamennyien egy faluban élnénk. Ezt nevezte õ "Világfalunak", ami most induló sorozatom címét adta. De hiába zsugorodott össze a világ, az emberek mégsem értik egymást. Nem csak az egymástól távol élõ kultúrák képtelenek szót érteni egymással, az emberek gyakran saját szomszédjukat sem értik. Egy-két éve Gödöllõn egy kórházban azért vertek össze rendõrök egy roma családot, mert azt hitték, randalíroznak. Holott a szerencsétlenek egy családtagjukat gyászolták. A rendõrök pedig nem ismerték a roma szokásokat. De a magyar lakosság akkor is zavarba jönne, ha a magyar népszokásokról, hagyományokról kérdeznék õket, ami nem egyszerûen kultúrtörténeti vagy mûveltségi kérdés, hanem töredékekben benne él a hétköznapi viselkedésmódunkban is, és meghatározza azt. Én annyira elfogult vagyok a kulturális antropológiával és a kommunikációval, hogy mindkettõt kötelezõ tantárgyként oktatnám az óvodától kezdve. De nem a történetét és az elméletét, hanem nagyon szórakoztató és gyakorlatias formában a szemléletét. Az óvodások naponta hajba kapnak a játékaikon, konfliktusba kerülnek egymással, az óvó nénivel, szüleikkel. Ezeket a helyzeteket kitûnõen lehetne elemezni számukra játékok, mesék, filmek segítségével. El lehetne mesélni nekik, hogyan reagálnának a gyerekek egy hasonló helyzetben, más kultúrákban. Az iskolások, gimnazisták számára pedig, a hétköznapi helyzeteken kívül ott van példatárként az egész világirodalom és a filmtörténet. De szerintem az RTL Klubon, október elején induló tizenkét részes sorozatunk is kiváló vitaalap lenne ilyen iskolai órákhoz. Ebben az edukációs folyamatban a televíziónak is van némi szerepe. Az is világos, hogy egy mûsor nem változtat meg semmit, de mondjuk a Francia Guyanában tizenkét éve forgatott mûsorotok után a kulturális antropológia akár módszerként, akár kifejezésként, akár megismerési módként elterjedhetett nálunk? Felkeltettétek az emberek érdeklõdését? A Wayaman apóról készített film arról szólt, hogy miként viselkedik egy magunkfajta, úgynevezett civilizált ember, mint Buci és én, a természeti körülmények között, és mit szól egy ágyékkötõs bölcs indián "Luis falujához" vagyis Magyarországhoz. Wayaman jó riportalany volt, mert az öreg hihetetlenül intelligens, Buci pedig hálás partner volt. Már a francia felvilágosodás korában eljátszottak azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy õsember szemszögébõl figyelnénk a dolgokat. Az Apropó, civilizáció a felszínen kicsit erre a modellre is rájátszott, de igazából számomra az volt a cél, hogy a nézõk megszeressék és elfogadják Wayamant. Azt szerettem volna, ha elgondolkodnak rajta, hogy a világot nem csak úgy lehet nézni, ahogy mi látjuk. Hogy úgy álljanak fel a tévé elõl, hogy "milyen kedves, bölcs ember volt ez az öreg indián". Ez nem kulturális antropológia nézõpont, de nekem ez volt a fontos. És azt gondolom, hogy ez sikerült. Ezt a filmet nagyon szerették az emberek. Meg én is. Ha harmincéves pályafutásomból csupán három filmet említhetnék, ez mindenképp köztük lenne. Ez akkoriban beszédtéma volt. Én úgy éreztem, hogy nem csak az ment át belõle, hogy milyen fura dolog látni egy bennszülött embert villamoson, hanem a film üzenete is. Maga a történet is roppant hálás: egy professzor úgy dönt, hogy az õserdõ mélyérõl elhoz egy ágyékkötõs indiánt. Hogy ez egyben tudományos kísérlet is volt, az meg egyszerûen kivételes kegy. Más kultúrákban is sokat forgattam. Készítettem például riportfilmet Kenyában arról, hogy miként képesek békésen együtt élni a különbözõ vallások és kultúrák: a keresztény, a muszlim, a hindu, a szikh és a természeti vallás. Sajnos, azóta ez már ott sem mûködik. Forgattam India déli részén egy mesterséges faluban vagy kisvárosban, amit egy indiai guru Sri Aurobindo köré szervezõdött európai értelmiségiek alapítottak és mûködtetnek, hogy életmódmintát adjanak a világ egyik legszegényebb területén. Forgattam filmet a kanadai Sziklás-hegységben egy magyar származású feketeláb indián spirituális vezetõrõl. Készítettem mûsort a dalai lámáról és környezetérõl, és így tovább. Valamennyi sikeres volt a maga módján, de egyik se volt olyan szerethetõ történet, mint Wayaman apóé. Ilyen csak egyszer-kétszer adódik egy életben. És van, akinek egyszer sem. De számomra az is nagy öröm, hogy több filmem bekerült tananyagként az oktatásba: a Mûszaki Egyetemen éppúgy használják egykori mûsoraimat, mint az Iparmûvészeti Egyetemen, a bölcsészkarok pszichológia, antropológia, kommunikációs és média tanszékén. A kultúrált televíziózásban számos olyan produkció készül, ami ugyan nem tudományos megközelítésû, de ha szakmailag hiteles és korrekt, jól kiegészítheti a tudományos eredményeket. Nem tudom, vette-e valaki a fáradtságot valaha, hogy összegyûjtse és rendszerezze azokat az értékeket, amelyeket hasznosítani lehetne az oktatásban. Végül is, az oktatás is, a közszolgálati televíziózás is a mi zsebünkbõl megy. A most induló sorozatodban milyen formában folytattad ezt a fajta televíziózást? Ezúttal tucatnyi témát választottam a hétköznapi kultúrából: párkapcsolat, gyerekhez való viszony, táplálkozás, szellemvilág, tisztálkodás, szórakozás, lakótér. Arra voltam kíváncsi, mit tanulhatunk abból, ha összehasonlítunk különbözõ kultúrákat. Ha okoskodni akarnék, azt mondanám, amolyan összehasonlító kulturális antropológia. De nem az, mert a szempontjaim vállaltan szubjektívek. Negyven éven túl az ember már kicsit elbizonytalanodik magában, hogy elég okosan él-e. Hogy csak így lehet-e élni? Ez izgatott. Azzal a gondolattal el szoktunk játszani, hogy mi lenne, ha gazdagok volnánk, ha mi lennénk a monacói herceg. De azzal kevésbé, mi lenne velünk, ha a bombayi nyomornegyedbe születnénk vagy a mongol sztyeppén, esetleg az Andokban egy kis indián faluban. Engem ez érdekelt. Milyen lenne a párkapcsolatom, ha nem egymás után lett volna három feleségem, hanem egyszerre, mint Abdullahnak, Marokkóban. Tucatnyi kultúrát hasonlítottam össze, távoli földrészekét és Kárpát-medencei kultúrákat: csángót, oláh cigányt, ortodox zsidót. Fantasztikus párhuzamok és különbségek derültek ki. Egy kis perui indián faluban például pontosan olyan rituális hajvágási ceremóniát forgattunk le, mint Budapest belvárosában egy ortodox zsidó közösségben. De Mongóliában is három éves korban vágják le a gyerekek haját. Sõt Indiában is van hasonló szertartás. A halottakkal kapcsolatos õsi szertartások, például a közös étkezés az elhunyt szellemével, szintén megvan egymástól távoli kultúrákban, Dél-Amerikában éppúgy, mint a sinto-buddhista temetõkben. Gyanús volt számomra, hogy létezhet valamilyen párhuzam a mongol sámánista ovok és a zsidó temetkezési helyek között is. Bármelyik mellett elhaladunk, illik egy követ tenni rá. Utána olvastam, és végül találtam utalást Scheiber professzornál. A mongol sztyeppén látott egyik fõzési módszer, hogy tudniillik forró köveket dobnak az étel közé, éppúgy megtalálható Peruban, sõt Polinéziában is. De sorolhatnék példákat a tisztálkodásból, párkapcsolatból, szellemvilágból, a vallásokról, erkölcsi elvekrõl nem is szólva. Ezek vajon véletlenek? Vagy eddig felderítetlen rejtett kapcsolatok? Persze magyarázatul szolgálhat a vándorláselmélet is, hogy az Afrikából származó ember, ahogy fokozatosan elterjedt a világon magával vitte a tudását is. De ez a több tízezer vagy több százezer éves leletekbõl aligha derülhet ki. A meglepõ hasonlóságok többségével az antropológuskutatók sem tudnak mit kezdeni. Ahogy jártam a világot, egyszer csak azt éreztem, hogy az emberiségnek van egy nagy közös tudása, amire rárakódtak a civilizációk. És amikor elkezdi az ember a civilizációkat levakarni róla, egyszer csak kiderül, hogy az emberiség gondolkodásmódja mindenütt rokon vagy egymást kiegészíti. Hogy a nagy kérdésekre a választ csak közösen találhatjuk meg. Csak az a baj, hogy elfelejtettünk kérdezni. Folyton csak válaszokat akarunk adni. Mert azt hisszük, nálunk van a válasz. Lehet, hogy a kutatók többsége az eszmefuttatásomon csak mosolyog. De számomra ez roppant rokonszenves. És minthogy én csak egy újságíró vagyok, megengedhetem magamnak, hogy higgyek rokonszenves elméletekben. Úgy érzem, ez alatt az egy éves utazás alatt, többet tanultam, mint az egyetem öt éve alatt. Gondolkodásmódban, emberségben, tudományban, bölcsességben, akár személyes élettapasztalatban is. Amikor forgattál, jártad a világot és erre a sok tapasztalatra szert tettél, akkor ez a tanulási folyamat, amit említettél, hozott-e olyan tanulságokat, melyek túl azon az általános belátáson, amit most említettél, az oktatásban, a kulturális antropológiában is helyet kaphatnának? Csak amennyiben az oktatás arra is szolgál, hogy a személyes életet is segítse. Mert szerintem jó lenne, ha arra is szolgálna. Az utazásom óta, a párkapcsolatról is másként gondolkodom. Én a harmadik házasságomban élek, öt gyermekem van. Mindig próbáltam magyarázatot keresni arra, mitõl nem mûködtek korábbi kapcsolataim. És egyáltalán, miért nem mûködnek a párkapcsolatok a nyugati kultúrában. Akkor jöttem rá, amikor az Andokban elkezdtem beszélgetni az indiánokkal, hogy õk hogyan gondolkodnak errõl. Kiderült, hogy az õsi andoki nyelveken, a quechuaban és a guaraniban létezik egy külön szó arra, hogyha egy férfi és egy nõ összeházasodik. Tulajdonképpen azt mondhatnánk, egy egyes szám negyedik személyû személyes névmás. Mert náluk, ha egy férfi és egy nõ, néhány hónapos próbaházasság után úgy dönt, hogy összeházasodik, nincs többé válás, és egy személynek számítanak. Kölcsönösen megölik egymás egoját és egy újat, egy közöset hoznak létre belõle. Mi itt Nyugaton, ha valakit nagyon szeretünk, úgy szólítjuk, "életem", õk úgy becézik egymást: "halálom". Az egoja halála. A nyugati kultúrában, mi a személyiség bûvöletében élve azt gondoljuk, akkor mûködik jól egy párkapcsolat, ha mindkét fél megõrzi függetlenségét, és egymás személyiségét kölcsönösen tiszteletben tartva élünk egymás mellett. Ezt tekintjük szabadságnak. Az inkák utódai õsközösségi társadalomban élnek. Négyezer kétszáz méter magasságban, a kis indián faluban ahol jártam, még ma is közös a föld, és minden munkát közösen végeznek. Õk a szabadságról is másként vélekednek. Õk úgy gondolják, hogy ha az ember önként társul egy másik személlyel, aki társa, párja, segítõje az életben, akivel közösen nevelik az utódokat, az nem korlátozza a személyiségét, inkább kiteljesíti. Ez a szabadságnak egy magasabb formája. De a párkapcsolataink szempontjából az is elgondolkodtató volt, amit muszlim, többnejû családokban tanultam. Egy férfi és három feleség: ezt egy felszabadult nyugati nõ megalázónak tartja. De amikor kenyai muszlim ismerõsömnek említettem, felcsattant: Mirõl beszélnek? Õ ismer európai embereket, valamennyinek van egy-két szeretõje, csak titokban, megalázó módon. Azok is többnejûek. És, ha megunják a feleségüket, akkor otthagyják õket a gyerekkel, és a nõ ott marad az anyagi és érzelmi kiszolgáltatottságban. Õ három feleséggel él, valamennyit egyformán ellátja, és nincsenek titkos útjai. Mert Allah nem engedi, de három feleség mellett energiája se lenne rá. A nyugati kultúrában - nagyon kevés példaértékû kivételtõl eltekintve - a házaspárok, amikor a gyerekek felnõnek és kirepülnek, egyszerre ráébrednek, hogy valójában évtizedek óta semmi más nem tartja õket össze, csak a gyerek. Addigra általában már nyugdíjasok, a munka se foglalja le õket, nincs közös téma, csak ülnek otthon és marják egymást. De képzeljünk el egy családot, ahol kirepül a tizennégy (!) gyerek, és ott marad három asszony és az öreg férj. És a három asszony, mint három nõvér segíti egymást, és közösen látják el a 92 éves Abdullah bácsit, aki 62 volt, amikor a 18 éves Aishát elvette. Az asszonyok szabadon mászkálhatnak a városban, mehetnek az unokákhoz, elég, ha az "ügyeletes" otthon marad. Régen az asszonyok azon versengtek, hogy õk legyenek, akivel Abdullah este ágyba bújik, most már nem bánják, ha az öreg a másikkal tölti az éjszakát. És élnek, mint egy vidám öregek otthonában. Lám valamennyi családszerkezetnek, modellnek megvan a logikája. Nagyon sok kamaszt megkímélne a sorozatos csalódástól, ha az iskolában kielemeznék, milyen különbözõ párkapcsolatok léteznek az eltérõ kultúrákban, melyik milyen logika alapján fejlõdött ki és mûködik. A sokféleséget vagy a hasonlóságot érzed meghatározónak ezekben a jelenségekben? Ugyanarra a kérdésre életmódtól, éghajlati és szociológiai viszonyoktól függõen ugyan más és másféle válaszokat kapunk, de nincs jó vagy rossz válasz. A válaszok nagyon sokrétûek és minden válaszon érdemes elgondolkodni, és minden válaszból lehet tanulni. Az lenne jó, ha a sok, felfuvalkodott európai szemléletû mûsor után egy olyan sorozatot sikerülne letenni az asztalra, amit az emberek megnéznének egy kereskedelmi tévén is. Mert ez nagy kihívás - tekintve, hogy kereskedelmi televízión és elég késõn lesz az adás. De az lenne jó, ha az emberek azt mondanák, a mostani sorozat hõseire is, amit Wayamanra mondtak: "de jó fej ez a kis öreg indián!". Ha idáig eljutunk, akkor már megérte. Azt hiszem, nem két, hanem három szempont van: az egyik, a szakmai, tudományos igényesség, a másik a média szempontja, hogy nézzék meg sokan, és a harmadik, ahogy Te is említetted személyesen, de általánosítva is igaz, hogy egyfajta értelmiségi felelõsségtõl indíttatott üzenet is elérkezzen a nézõközönséghez. Ez a három szempont nagyon tudja ütni egymást. A filmben ez mennyire érhetõ tetten? Nagyon korrekt volt az RTL Klub, nem kötött ki nézettséget. Valószínûleg számukra ez inkább amolyan presztízsmûsor. Én szerettem volna, ha korábbi adásidõben sugározzák, mert fontosnak tartom, hogy lássák. Ahogy említettem, úgy érzem, ezek a filmek alkalmasak lennének vitaindítónak akár egy izgalmas középiskolai osztályfõnöki órán is. Meg egyébként is úgy gondolom, hogy élvezné a nagyközönség is. A párkapcsolat, a családi élet, a lakótér, a tisztálkodás, a szellemvilág, a halálhoz való viszony, mind olyan téma, amin érdemes elgondolkodnia. Különösen egy ilyen társadalomban, ahol a nyitottság még nem számít mindennapi kenyérnek. Ezért is gondoltuk úgy a munkatársaimmal, hogy legyenek a filmek viszonylag rövidek, szórakoztatók, pergõk és közérthetõk. Tehát nem az RTL-klub követelte ezt. Az értelmiségi felelõsség egybeesett a kereskedelmi televíziós érdekkel. Azt szerettük volna, ha minél több emberhez eljut. A tervek szerint hamarosan DVD-n is megjelennek a filmek. Tervezek jövõre egy könyvet is, ami szintén nem lesz tudományos munka, de mindenképpen mélyebb lesz, mint ezek a mûsorok. Hiszen egy néhány tízezer példányban megjelenõ könyv nyilvánvalóan más mûfaj, mint egy kereskedelmi csatornán futó, szórakoztató, ismeretterjesztõ sorozat. Felmerült-e benned, hogy a filmed kapcsán néprajzos, kulturális antropológus körökben felvetõdhetnek kérdések, viták, kritikák? Bizonyára így lesz. De a szakemberek is tudják, hogy én nem vagyok kulturális antropológus. Ha szakmailag korrekt lesz, nekik is hasznukra válik egy kulturális antropológiát népszerûsítõ mûsor. A korábbi filmjeim többségét szerették a szakemberek is. Most is mindent megtettem azért, hogy tisztességes munkát adjak ki a kezembõl. Alaposan készültem, és fiatal kulturális antropológusok dolgoztak mellettem. Feladtunk egy hirdetést, 80-an jelentkeztek. Ebbõl szûrtük ki azt a két lányt, akik a legközelebbi munkatársaim lettek, illetve azokat a fiatalokat, akik az anyaggyûjtésben, szervezésben segítettek. És az is biztonságot ad, hogy mindenhova olyan külföldi barátommal utaztam, akik abból a kultúrából érkeztek Magyarországra. Akkor úgy gondolod, hogy ez a két tudás: a tévés és a szakmai összehozhatók egymással? Merem remélni. Az egyetlen félelmem, nehogy elsuhanjon a sorozat két célpont között. Hogy annyira nem lesz okos és mély, hogy megszólítson egy érzékenyebb, a világot mélyebben megismerni kívánó közönséget, de annyira szórakoztató se lesz, hogy azok a nézõk megnézzék, akik este 11 körül már nem szeretnek gondolkodni. Bár az elõbbiekre aligha számíthatok, hiszen azok már rég nem néznek tévét, különösen nem kereskedelmi csatornát. Milyen nézettségre számítotok? Nem szívesen mondok számokat, mert számon kérik. Az én generációm húsz évvel ezelõtt, amikor csak másfél csatorna volt, hozzászokott, hogy a mûsorainkat három-négymillió ember nézte. Ez még kulturális mûsorok esetén is így volt. Lassan megtanulok megelégedni néhány százezer nézõvel. Annyi biztosan lesz. És ez jó arány, ha azt vesszük, hányan néznek ilyen jellegû mûsort egy kábelcsatornán vagy akár a közszolgálati csatornákon. Egy mozifilm nézõszámáról, egy könyv vagy egy folyóirat példányszámáról nem is szólva.