Aki az ELTE BTK-ról járta be a magyar médiát és a világot

Kepes Andrást nem csak mi, de szüleink is jól ismerik a televízióból. Bizonyára sokan nem tudják róla, hogy jelenleg a BKF Kommunikációs és Művészeti Karának dékánja. Tavaly pedig megjelent Tövispuszta című regénye.

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar-esztétika diplomát. Az írói véna sodorta ide vagy éppen ez hívta életre az újságírói mellékvágányt?

Már gimnazista koromban kacérkodtam a gondolattal, hogy író leszek. Visszatekintve úgy gondolom, akkoriban inkább a póz és a kellékek – a viharvert írógép, a szakáll, a pipa, a lógó zakó és a remélt rajongótábor vonzott. Aztán J. D. Salinger egyik regényében olvastam egy fontos mondatot. A hős, aki író szeretne lenni, odaadja bátyjának az írásait. Ő elolvassa, aztán csak annyit mond az öccsének: „Nem pofás kis történeteket várok tőled. A zsákmányodra vagyok kíváncsi". Akkor úgy döntöttem, amíg nem tudom elmesélni a saját zsákmányomat, nem piszkálom a szépírást. De a magyar és esztétika szak választása kétség kívül irodalmi ambícióimhoz kapcsolódott. Azt terveztem, hogy újságírással kezdem, mint az irodalomban sokan, aztán majd belevágok a regényírásba. Közben az egyetemen beleszerettem az esztétikába, később pedig elsodort a rádiós és televíziós újságírás.

„Miközben mulatságos történetekben látom a világot, a háttérben mindig ott sejlik az a bizonyos zsákmány"

Hogy került bele ebbe a világba (rádiós/televíziós újságírás)?

Az egyetem alatt azzal kerestem pénzt, hogy a Magvető Kiadónak spanyol nyelvű szépirodalmi műveket lektoráltam, novellákat alkalmaztam rádióra és dolgoztam a Magyar Rádió spanyol szekciójának is. Az egyetem után aztán gyakornoki állást ajánlottak a spanyol nyelvű adáshoz, ahol nem volt nagy tolongás, mert akkoriban spanyolul nem sokan tudtak riportokat, tudósításokat készíteni. Később áthívtak a magyar adáshoz, a kulturális rovathoz, és közben külsősként kezdtem dolgozni a Televíziónak. 1980-ban, amikor indult a „Stúdió", már főszerkesztő-helyettesnek és műsorvezetőnek hívtak a televízió heti kulturális műsorához.

A készségek fontosabbak vagy a tanulható praktikák a könyvírásban?

Hogy valakinek jó tolla van, az bizonyos mértékig adottság kérdése, mint a jó hallás vagy a jó térérzékelés. Az íráskészség fejleszthető, sok a tanulható praktika, meg a rokonszenves minta, amelyek akarva-akaratlanul hatnak az emberre, de attól legfeljebb pofás történeteket vagy nyelvi leleményeket lehet írni. Ezekre is szükség van, de engem sosem érdekeltek. Miközben mulatságos történetekben látom a világot, a háttérben mindig ott sejlik az a bizonyos „zsákmány". Legalábbis ezzel áltatom magam.

A családi történetek hívták életre a Tövispusztát, cél volt a családi könyv megírása?

A Tövispuszta nem az én családom regénye. Ráadásul nem is egy család története, hanem háromé. Nem is nevezném családregénynek, inkább társadalmi regénynek vagy tragikomédiának. A műfaji meghatározás inkább a kiadó marketing fogása volt, mert tudják, hogy az olvasók szeretik a családregényeket, különösen az ismert emberekét. A történeteimet és a hősöket persze gyakran valóságos eseményekről és személyekről mintáztam. Közülük többet közeli-távoli családtagjaimból, ismerőseimből gyúrtam össze, ahogy ezt szinte mindenki más is teszi. És több karakterbe magamból is nagyon sokat adtam.

Mi volt a cél a könyv megírásával?

Gyerekkorom óta három kontinensen, több kultúrában és több politikai rendszerben éltem. A rengeteg emberi kapcsolat: három házasság, gyerekek, unokák elegendő lökést adtak ahhoz, hogy végiggondoljam, miről szól számomra a szerelem, a barátság, a hűség, az emberség, az árulás, a gyávaság. Mi a viszonyunk a történelemhez, a hithez, a politikához és egymáshoz.Magam számára is meg akartam fogalmazni, hogyan látom a világot.

Ez volt az Ön „zsákmánya" a regényben?

Mifelénk a családtörténetek társadalmi rétegtől függően nagyon hasonlítanak egymásra, mert az eredeti személyiségeket és sorsokat típusokba, sémákba szabta a történelem. Így aztán a történeteinkben nem az alapsztorik a lényegesek, hanem az, hogy milyen fénytörésben látjuk, és milyen szemlélettel meséljük el azokat. A fénytörés és a szemléletem a „zsákmányom".

„Az emberek többsége nem érti, hogyan működnek mások, sőt nem is kíváncsi másokra."

Miért épp egy közel 100 éven átívelő sztorit írt meg? Amely egyébként tiszta és átfogó lenyomata a magyar történelem ezen szakaszának.

Az a tapasztalatom, hogy nem látjuk, nem értjük a saját történelmünket. A napi politika és a hétköznapi emberi drámák többsége is innen ered. Tízévente újrahazudják nekünk a történelmet, miközben egészen más tapasztalatokat hallunk a családunktól, ismerőseinktől. Mindenki csak a saját és a családja vélt, vagy jogos sérelmeivel van elfoglalva: kit, mikor fosztottak, zsákmányoltak és telepítettek ki, kitől vették el a vagyonát, kit zártak börtönbe a Horthy-korszakban, az ötvenes években, a forradalom után, kit hurcoltak Auschwitzba vagy Szibériába. Rég elavult, használhatatlan kategóriákba és klisékbe próbáljuk belekényszeríteni a világot: jobboldal, baloldal, kommunista, fasiszta, konzervatív, liberális, zsidó, cigány... Az emberek többsége nem érti, hogyan működnek mások, sőt nem is kíváncsi másokra. Ezért gondoltam úgy, hogy három-négy különböző társadalmi környezetből, értékrendből építkező család – egy arisztokrata-, egy szegényparaszti-, egy falusi boltos zsidó- és egy értelmiségi polgárcsalád – egymásba fonódó, hol mulatságos, hol tragikus sorsán keresztül próbálom meg bemutatni az elmúlt száz évet, az első világháborútól napjainkig. Hátha így jobban kiderül, hogy egy hajóban utazunk.Vagy inkább süllyedünk.

Cél volt, hogy felgöngyölítse ezt az időszakot, bemutassa az ellentmondásokat (vagy éppen az azonosságokat) az eszmék között?

Azokra a történetekre, helyzetekre, anekdotákra építettem, amilyenekhez hasonlókat minden családban mesélnek. Azt szerettem volna, ha mindenki ráismer a saját családja történetére, és ez hitelesíti, ez fogadtatja el a regényben szereplő többi család sorsát és értékrendjét. Nem kellett megerőszakolnom vagy aktualizálnom a történelmet ahhoz, hogy kiderüljenek a tragikus hasonlóságok, az ostobaságnak, a korlátoltságnak, a gyűlöletnek azok a csapdái, amelyek mintegy átok, hetedíziglen ismétlődnek. És természetesen ott vannak a meseszerűen emberséges, szerethető figurák, akik mindigelbuknak.

Mikor érezte, hogy kész a könyv?

Tudtam, hogy amint megszületik a hatodik gyerekem, egy ideig nem tudok majd írni. Lukács tavaly júniusban született, akkor lett kész a könyv.

Három évig készült a regény, mikor került bele és mikor került ki belőle az utolsó nagyobb egység?

A történetek többsége évtizedek óta megvolt bennem. Az első évben csak firkáltam, kóstolgattam, aztán a második, harmadik évben született meg a könyv zöme.

Korábbi interjúiban említi, hogy van még olyan történet, amit megírna. Önéletrajzi elemekből építkezne egy következő könyv esetén, vagy esetleg a mozgalmas általános- és középiskolai évek kerülnének a papírlapokra?

Ha évtizedekkel ezelőtt elkezdtem volna a regényírást, és kiírtam volna magamból tíz-tizenöt könyvet, bizonyos szempontból könnyebb helyzetben lennék. A Tövispusztában is benne van legalább négy regény, és most is sok minden kavarog bennem. Először meg kell várnom, hogy kicsit letisztuljanak a dolgok és kialakuljon, a három téma közül, ami jelenleg érdekel, melyikbe vágok majd bele.

Magyar írók közül kit olvasott utoljára?

Legutóbb egy kalandos életű orvos-író, Szabó Kázmér filozófiai regényét, az Életek kiállítását olvastam a magyar szerzők közül. És mostanában elkezdtem újraolvasni régi, kedves világirodalmi élményeimet is.

Forrás: elteonline.hu